Születésnapomra

Igazából nem tudtam eldönteni, hogy létrejöjjön-e ez a bejegyzés... De aztán arra jutottam, hogy ez egy családi blog, mindenféle családi eseménynek van itt nyoma, hát akkor az én szülinapomnak miért ne legyen??
Merthogy ma szülinapom van. A harminckettedik. Valahogy képtelen vagyok parancsolni az Időnek, őrülten száguld előre, nem kérdez, és nem vár véleményt. Csak úgy rohan. Drámai "események" azonban nem zajlanak bennem. Hihetetlenül jól érzem magam a bőrömben, akármennyit is mutat a naptár. Hiszen nagyszerű családom van, egy minden szempontból csodálatos férjem, tündéri gyermekeim, akik bár ma délelőtt csúnyán hajba kaptak valami apróságon, de alapjában véve nincs semmi okom panaszra. Sőt! Szeretnek és én is szerethetek. Azt hiszem, valami ilyesféléről álmodtam lánykoromban. Anyaként szeretetben és harmóniában. Nem tökéletes az idill persze nálunk sem, de szeretem az életem és szeretek élni. És a legfőképp, nagyon szeretem őket, és köszönöm nekik, hogy elviselnek, bírják a dilijeimet, heppjeimet, hisztijeimet, és hogy értékelik a legapróbb dolgaimat is.
A szüleimnek is hálás vagyok, hogy felneveltek, és hogy olyan ember lehetek, aki vagyok, nagyrészt nekik köszönhetem.
Na de, mielőtt egy díjkiosztó gála köszönetnyilvánításaihoz kezdene hasonlítani a bejegyzés :-)... Egy szó, mint száz fontos a születésnap, hiszen ez is egy mérce az életben. Mindig kell valamihez, valakihez mérnünk önmagunkat, és ha már más nem marad, önmagunkhoz. :-)

Már csak egy hét...

Kegyetlenül közeledik az ősz, és ennek már kézzelfogható jelei is megmutatkoznak. Bár még a nyári szünetből van egy teljes hét, és a jövő hetet sem árnyékolja be a tanszerek beszerzésével, tankönyvek kötögetésével, egyéb előkészületekkel járó "rémkép" (köszönhető ez a Waldorf sulinak :-)), mégis kicsit szomorkásan vesszük tudomásul, hogy mennyire gyorsan elrepült a nyár... Hiába van csodaszép nyári időjárás, este hét körül, amikor ugyan még csak a fák mögé bukik le a napkorong és nem a horizont alá, egyik pillanatról a másikra elkezd vacogni az ember. Kilenc körül koromsötét van, reggelenként ködös tájra ébredünk, és megjelentek az ősz előhírnökei is (lásd Márta gyönyörű fotói :-). Mindez persze örömmel is eltölt, mert imádom az őszt. A színeivel, illataival, a terményeivel, esős napjaival, mindenével együtt. Alig várom, hogy sétálgassunk az erdő színpompás lombjai alatt makkokat, különféle bogyókat, leveleket gyűjtve. Hogy szedegethessük a csipkebogyót télire teának. Hogy piruljon a farkasalma a ház mögötti kertben. Hogy ugyanitt felszedegessük a földről a mogyoróbokrok bőnek ígérkező termését. És hogy újra ballaghassunk reggelente az iskola/óvoda felé. Merthogy hiányzik nagyon. Ennek a gyerekek is hangot adnak nap mint nap, nagy-nagy örömömre :-). Ákos szorgalmasan elkezdett gyakorolni furulyáján, a bizonyítványversét is ízlelgeti, és az iskolai barátokkal is megszaporodtak a találkozások, mióta mindenki hazatért a nagyszülőktől, nyaralásból, innen-onnan.

Apropó bizonyítványvers... Erről és a bizonyítványról (ami nagyon pozitív, szinte csupa dicséret) az utolsó tanítási napon a viharos hazautazásunk miatt nem írtam itt a blogon. Mostanság vált aktuálissá a vers megtanulása, a vele való ismerkedés, mélyebb ráérzés Ákos részéről. A Waldorf iskolákban év végén a gyermekek (vagyis inkább a szülők) szöveges bizonyítványt kapnak. Ennek, az osztálytanító részéről a gyermek felé irányuló személyes része a bizonyítványvers. Ezt a verset egy éven keresztül, minden héten egyszer, azon a napon mondja el mindenki az osztály előtt, amelyiken született (Ákos vasárnapi gyerek, ennélfogva hétfőnként). Így formálódik a vers előadásmódja, és hangolódik rá a gyermek a sorok mondanivalójára, tudatalattijával, szívével is átérezve ami mögöttük van...

Ákos engedelmével közzé teszem első bizonyítványversét :-) (bocsánat előre is a németül nem tudóktól, de egyenlőre műfordításra nem vállalkozom ;-)):

"Augen gebet stetig acht,

Haltet aufmerksame Wacht!

Ohren lauschet achtsam fein,

Lasset nur das Rechte ein.

Hände ruhig sorgsam schafft,

Alles mit geduld'ger Kraft!"

Nyaralás fotók II.

Nyaralás fotók I.

Tenger

A lemondott nyaralásunkat kárpótolva szerveztünk magunknak egy spontán, öt napos kempingezést Olaszországban, a Földközi-tengernél, Finale Ligure-ban. Már harmadik alkalommal mentünk erre a Genova környéki partszakaszra, mert innen tőlünk csak 500 km-nyi autóútra van, gyönyörű a vidék (nagy hegyek) és az azúrkék tenger, csodaszép kis olasz városkákat lehet bebarangolni és mindig van szabad hely a kempingekben. Nagy előnye a sátorozásnak, hogy előzetes foglalás nélkül, bármikor neki lehet indulni (mi az időjárást azért szoktuk figyelni), az egyéb szálláshelyekhez viszonyítva sokkal olcsóbb és ha rutinos már az ember, akkor nagyon élvezetes is. A gyerekeknek kiváltképp :-).

Sikerült egy klassz teraszos kempinget találnunk, ami nincs messze a parttól és a belvárostól sem (400 m), csendes, nem tömegnyomoros és a vizesblokk is rendben van. Ha a sátor felverésén és az elrendezkedésen túl van az ember, akkor már felhőtlenül élvezhető a nyaralás ;-). Tavaly és tavalyelőtt kirándulni is próbáltunk (Genova, Monte Carlo, Cannes, Camogli), de rájöttünk, hogy a gyerekek nem annyira élvezik ezeket a kiruccanásokat, folyamatosan a tengeri pancsizás után sóvárognak, nyafognak. Így idén tényleg csak strandoltunk, maximum esti sétákat iktattunk a programba. Kényelmesen megreggeliztünk, lesétáltunk a strandra, vagy a délelőtött a sátor mellett egy árnyas részen töltöttük, és csak a délután második felében mentünk a partra. A déli tűző napsütésben elvből sem fürdőztünk, a szieszta óráiban mi is pihiztünk. Aztán a délutánt mindig a tengerparton töltöttük, Ákos órákig a vízben (illetve jobbára a víz alatt búvárkodva :-)), Enikő pedig többnyire a bokáig érő vízben keresgélte a hullámzásban finomra csiszolódott színes kavicsokat, vagy a homokban sarazott, ásott, ő nem egy vízicsibe típus :-). Este 8 körül a vacsorát követően egyszer-kétszer lesétáltunk a városba, a tengerparton hosszan elnyúló sétányra, illetve a belváros hangulatos, sikátoros utcácskáiba, vagy a város fölé magasodó várromhoz. Egyik alkalommal végignéztük egy utcai bohóc műsorát, ez annyira tetszett a gyerekeknek, hogy utána minden este szerették volna ugyanezt.

Az utolsó napon a tenger erős hullámzása szolgált nagy élménnyel, Ákos és Laci belevetették magukat a legnagyobb hullámokba, illetve azok hátára, mi pedig Enikővel a kifutó víz elől menekülőset játszottunk nagyokat visongatva :-).

Ákos körülbelül három hete egy magyarországi népművészeti vásár alkalmával kaktuszgyűjtővé vált, így Olaszországban igazán a paradicsomban érezte magát, hisz lépten nyomon, a köztereken rengeteg féle, hatalmas kaktusz nő. Jó néhány letört hajtással (tudom, ejnyebejnye...) és vásárolt növényekkel is bővült a gyűjteménye.

Kellemetlenség szerencsére nem ért bennünket, talán csak annyi, hogy egyik éjszaka a szomszéd svéd fiatalságot kellett 2 óra magasságában arra figyelmeztetni, hogy rajtuk kívül mások is vannak a kempingben. Ezen kívül minden nagyon jó volt, igazi feltöltődős nyaralást tudhatunk magunk mögött.

Az utazás is mindig nagy élmény, mert a svájci hegyeken át vezető út még az autóból nézve is lenyűgöző. Ákos pedig figyelte a völgyhidak, alagutak nevét és hosszúságát. Hazafelé egy svájci pihenőnél megállva bizony olyannyira hideg volt (15 fok), hogy a táskából elő kellett kotorni a meleg nadrágokat, pulcsikat. Első döbbenet ez volt, hogy két órával azelőtt még 30 fokból indultunk, aztán meg vacogtunk... a második meg az, mikor a ruhák közül, a táskából előkerült a kis potyautasunk, egy igazi, élő, kisebbfajta skorpió :-o. Azóta már tudjuk, hogy Olaszországban nem ritka élőlény, és csípése is annyira komoly csak, mint egy méhecskéjé, de akkor igencsak megijedtünk, és itthon is módszeresen mindent kirázva, átnézve pakoltunk ki.

Fotók kicsit később kerülnek fel, előbb még meg kell küzdenem a számítástechnikával.. :-p

Életjel

Már éppen itt az ideje, hogy szegény, elhanyagolt blogunkkal valami történjék... Mert bármennyire is sokszor eszembe jutott, hogy bejegyzést készítsek, valami mindig közbejött. De hát a nyár, a szünidő az már csak ilyen ;).

Időközben visszatértünk Magyarországról, és bizony intenzíven pihenjük ki az otthontartózkodást, az élményeket. Mert bármennyire is nagyon jó hazamenni, néhány hetet a családdal lenni, barátokkal, ismerősökkel találkozni, azért a sok ide-oda jövés-menés igencsak fárasztó tud lenni. Negyedévente egyszer utazunk haza, és a három hónap helyett ilyenkor egy-két hétbe sűrítve "jönnek" a találkozások, beszélgetések, benyomások, felborul a megszokott napirend, a táplálkozási szokások (főként mennyiségben) is módosulnak, a gyerekek mindennapjai is igen aktívak mind fizikailag, mind lelkiekben... Szóval van mit kipihenni, és nem egyszerű a régi napirendet sem visszazökkenteni. Most még állandó társaságra és szórakoztatásra vágynak a gyerekek, kell még jópár nap, míg ők is rájönnek, hogy hazajöttünk, és eszükbe jut, hogy is kell időnként egyedül lefoglalniuk magukat... :-) ;-) No, de ez nem panaszkodás akart ám lenni, tényleg nagyon-nagyon jó volt otthon ;-)!!!

És hogy miket is csináltunk a rokoni/baráti kapcsolatok ápolásán túl??? Nos... Jártunk a Balatonnál strandolni, sétáltunk és kacsákat etettünk Balatonalmádiban, Ákos horgászott Kálmán papával (több mint 10 halacska az áldozat), Budapestre kirándultunk (itt találkoztunk kedves, netes ismerősökkel, Indivel és Pindivel, valamint 3 vidám órát töltöttünk a Közlekedési Múzeumban), Pápán fürdőztünk, jártunk Balatonedericsen az Afrika Múzeumban (ez kissé csalódás volt), Badacsonyban, népművészeti vásárban, és persze rengeteget pancsiztunk anyukáméknál a hatalmas kerti medencében. Az utolsó hétre rányomta a bélyegét, hogy házunkból távoztak a lakók, és ránk "örökítették" a rendrakást, takarítást kívül és belül... De próbáltuk a munkát késő este, éjszakába nyúlóan végezni, hogy ne a gyerekektől és egyéb programoktól vegye el az időt.

A nyaralást lemondtuk még július végén, lévén, hogy Enikő ujjacskáján még rajta volt a gipsz. Nem akartuk, hogy ő ne élvezhesse 100%-osan a tengert. Múlt héten pénteken azonban lekerült a gipsz, a kötés, és kihúzta a doktor a drótot is, ami a törést rögzítette. Már csak egy kis ragtapasz van a sebecskén, de Enikő még nem akarja használni a jobb kezét, ugyanúgy tartja, mintha gipszes lenne. Négy hét azért hosszú idő, megszokta a balkezezést, és félti is kicsit az ujját. A bőrt körömvirágkrémmel ápoljuk, mert igencsak kikészült a kötés alatt, és ujjtornázunk esténként.

Apa két hete nem látta a gyerkőket, így néhány fotót teszek fel:

Játék!!!

Csatlakoztam egy játékhoz. Már többször láttam a blogokon, de eddig még nem sikerült dobogóra kerülnöm. Most Indinél jelentkeztem én is, és nagy izgalommal várom a jelentkezőket, akiknek elkészíthetem az ajándékaimat :-).

A játékszabályok:

1. Csatlakozhat bárki, akinek van blogja.

2. Az első három kommentben jelentkező kézzel készített ajándékot kap tőlem.

3. Az ajándék az elkövetkező 365 nap valamelyikén fog érkezni.

4. Cserébe előre kell fizetni, mégpedig úgy, hogy ezt a felhívást a jelentkezők is közzéteszik a saját blogjukban, vagyis maguk is megajándékoznak három embert.

Tudom, hogy már szinte mindenki résztvesz a játékban, és pont emiatt kissé módosítva a szabályokat, olyanok jelentkezését is szívesen veszem, akik már a blogjukon közzétették... Tehát ez esetben nem kell mégegyszer a blogra tenni a játékra felhívást, én e nélkül is küldeni fogom az ajándékot. Nagy szeretettel!!! :-)

Díj

Kaptam egy ún. "Kreatív blogger" díjat Mártától. Köszönöm szépen! Nagyon megtisztelő, bár ahhoz, hogy ehhez a díjhoz "felnőjek", még igencsak van mit bizonyítanom...

Most nekem is tovább kellene adnom a díjat 5 blogíró kollégának/kolleginának, de ez nem annyira egyszerű... Akiket olvasok, akiknél napi/heti rendszerességgel járok, mindannyian kreatív bloggerek. Ki a konyhában, ki a varrógép mellett, ki kézimunkázva, ki pedig egyszerűen a gyermekei nevelésében és a család összefogásában (vagy mindezekben egyszerre) tesz csodákat és teremt értékeket. Tehát szívem szerint mindenkinek jár a díj! Akiket kiemelek, azért teszem, mert ahogy néztem, ők még nem kapták meg a díjat:

Ági, aki gyönyörű babákat varr, emellett a receptjeit és a családi blogot is nagyon szeretem látogatni.

Noémi, akinél szintén felüdülés olvasgatni. Nagyon szívesen olvasom az indiánokról szóló írásokat és őszintén csodálom a lányokkal együtt készült alkotásokat!

Lívi blogja, ahol mindig találok valami csodaszép alkotást, most pl. a legutóbbi filc tolltartó nagyon-nagyon tetszik!

Gemelcsi és a Fellegajtó nyitogató blog, ahová szintén nagyon szívesen járok töltekezni! :-)

Nyaralunk

Címszavakban az elmúlt hét:
-Pakolás a nyaralásra. Csak szűk másfél napom volt rá, mégis sokkal flottabbul ment minden, mint mikor sok napot szánok rá...
-10 órás út Magyarországra, amit a gyerekek is és én is meglepően jól bírtunk. Azt hiszem e téren is igaz az, hogy a megszokás és a rutin eltörpíti a dolgokat...
-Itthon anyukáméknál "székelünk", közben a gyerekek a másik nagymaminál is nyaralnak Felsőörsön. Az időjárás már engedi, hogy egész nap a szabadban legyenek (az 5 unokatesó), kirándulni lehet az erdőbe, a patakhoz. Mennek a focimeccsek, a röplabdázás, a pingpong-partik, sarazás, pancsolás... Ideális minden szempontból.
Nem annyira sűrű a programunk, hisz 3 hétre jöttünk haza Magyarországra, mégis csak úgy repül az idő... Gyerekek nagymamiznak/nagypapiznak, én meg nélkülük szenvedek. Mert olvashatnék rengeteget, meg kézimunkázhatnék vég nélkül, és találkozhatnék a barátokkal, ismerősökkel. De egyik sem olyan érdekes úgy, hogy nem sertepertélnek és csicseregnek körülöttem a lurkók :-). Na meg persze Laci hiánya is megvisel, amit még másfél héten keresztül tűrni kell (ő még maradt dolgozni No-ban):-(.

Enikő eszméletlen jól viseli a félkezességet, szinte semmiben nem akadályozza. Zacskót húzunk a gipszre, ha pancsizik, bal kézzel gyönyörűen eszik. A gipsz és a géz már felismerhetetlenül fekete lenne a homoktól, sártól, mindentől, de kötöttem rá egy gyapjú védőt, ami szuperül funkcionál.

Ja, és időközben kaptam egy megtisztelő díjat, illetve "beszálltam" egy játékba, amikről még itt a blogon fogok írni a napokban.

Rutenfest 2008

Minden évben, amikor az iskolai tanév a befejezéséhez készülődik, kerül sor Ravensburgban az öt napon át tartó "Rutenfest" megrendezésére. Hagyományok ápolásáról van szó, hisz az ünnep mélyen a város történelmében gyökerezik, a középkorból ered. Akkoriban a diákok kivonultak az utolsó tanítási napon (napokon) az erdőbe, majd ágakkal (Ruten) felszerelkezve, azokat lobogtatva, énekelve vonultak fel örömüket hirdetve. A 17. vagy 18. századtól kezdve a diákok örömében a szülők is elkezdtek osztozni, ők is együtt ünnepeltek a város fiatalságával. A harmincéves háború után a Rutenfest a város összes polgárának újjászületését, és a szebb jövőbe tekintését jelentette. A következő évszázadokban aztán egyre nagyobb szabásúvá vált, és nézők ezreit vonzza mágnesként a városba. Öt napon keresztül rengeteg fúvós zenekar, dobos csoportok (Trommelgruppe) járják a várost zeneszóval, van egy úgynevezett saslövéses játék, ahol a város végzős gimnazistái közül királyt, királynőt választanak a legjobban célbalövőkből. Van vidámpark, sokféle kultúrális rendezvény, családi programok. A fő attrakció azonban a többnapos ünnep hétfőjén (munkaszüneti nap!!) megrendezésre kerülő történelmi felvonulás, amikor is a környékbeli zenekarok és a város összes diákja (kisiskolástól a végzős gimnazistáig) lehetőleg valamilyen hagyományos jelmezben felvonul. Ákos is résztvett a rendezvényen, iskolájuk osztályai is jelmezt öltöttek, és vonultak :-).

A múlt hét történéseihez és a hullámvölgyhöz hozzátartozik még egy sztori, amire nem vagyok olyan büszke... Ugyanis béna voltam. Csak most kicsit több indokom van, hogy miért (külső tényezők, lelkiállapot, idegesség, kimerültség stb...).

Szombaton délelőtt bevillant, hogy sem vasárnap, sem hétfőn nem lesznek nyitva a boltok munkaszüneti nap miatt. Hűtőszekrény üres szinte, tehát elengedhetetlen a bevásárlás. Ezt szeretem magam intézni, Lacira csak tényleg végszükség esetén bíznám.

Kórházban Enikővel tehát maradt Apa, én meg Ákossal elmentem bevásárolni. Gyorsan és simán le is zajlott minden, de mikor a parkolóból távozásra került a sor, ott termett a kocsi mellett egy erősen ittas ember. Ömlött a kezéből a vér, imbolygott rendesen, és arra tett kísérletet, hogy kinavigáljon az amúgy is meglehetősen szűk parkolóból. Simán kitolattam volna a parkolóhelyről is, meg a parkolóból is, de annyira felhúzott, és annyira kellett figyelnem rá, hogy ne üssem el, ráadásként még a kocsi tetejét is ütögette, hogy tolatás közben nekimentem egy éppen a parkolóba bekanyarodó kocsinak. Kiszálltunk (egy hetven körüli úr a másik autóból), megnéztük a nyomokat. A mi kocsinkon minimális sérülés, szinte nagyítóval látni, a másik kocsin sem látszott jelentős kár, de ki tudja... Szerencsétlenségemre pont egy Mercedes, tehát akár egy apró karc is kerülhet több száz euróba... Nem tudom, ilyenkor mi az ésszerű eljárás, semmiféle hivatalos szervet nem hívtunk ki, nem csődítettünk oda szemtanúkat, nem töltöttünk ki semmiféle hivatalos, vagy annak tűnő nyomtatványt, egyszerűen egy darab cetlire felírtam a rendszámunkat és a címünket. Valószínű, így a biztosítót már nem vonhatjuk be a dologba, az úr becsületén, etikusságán (miről hoz számlát, mit akar kifizettetni velünk) - és természetesen a miénken is - fog múlni, mi lesz a történet kimenetele...

Elmúlt hét

Egyáltalán nem mondható, hogy nem zajlik az élet nálunk mostanság... Kezdem az elején, de lehet, hogy közben új bejegyzést is kell nyitnom, olyan sok mindenről szeretnék írni.

1. Ákos múlt hét közepén belázasodott. Már az aggodalomra adott okot, hogy a játszótéri tartózkodásunk alatt végig a fa alatt, a fűben feküdt (ami nagyon nem jellemző), mire hazaértünk már tűzforró volt a teste. Az eddigi 8 évében tán egyszer-kétszer volt lázas, így igencsak megijedtem, főképp hogy egyéb tünet nem is társult mellé. Próbálkoztunk homeós bogyókkal, vizes borogatással, hagyományos lázcsillapítóval, de igen nehezen tudtuk lehúzni a lázat. Két napig így ment, aztán mikor Ákos közölte, hogy nagyon fáj a torka nyelésnél, akkor megkönnyebbültem... még soha nem örültem ennyire egy betegségtünetnek sem. Így egyértelművé vált mi okozta a lázat. És innentől fogva a gyógyulás is viharosan lezajlott. Sajnos az erdőbe járkálásokról lemaradt Ákos, sajnálja is nagyon, hát még azt, hogy ez az utolsó tanítási hét!!!!

2. Enikő óvónénije a múlt hét elején döntéshelyzet elé állított bennünket... Menni vagy maradni. Ugyanis az óvodánkban négyféle csoport létezik: a baba-mama csoport a heti egy délelőttel, a "Spielgruppe", ahová 2-4 évesek járnak max. 10 fős létszámban heti két délelőttöt, Enikő csoportja (Kleingruppe), ahol szintén a 2-4 évesek heti öt délelőttöt töltenek el, és a 2 db "normál, vegyes életkorú csoport" 4 éves kortól egészen az iskolába menetelig. A kb. egy hónappal ezelőtti beszélgetésünkkor, amikor elmondta, mi a tapasztalata Enikő elmúlt hat havi óvodai kis életével (csupa jó egyébként :-)), és a mi tapasztalatainkra, benyomásainkra is kiváncsi volt, úgy váltunk el, hogy a jövő évben maradjunk még ebben a csoportban. Csakis az idegen nyelv miatt, ami a "normál" csoportok életében még fontosabb, hisz komoly mesék, versek, énekek vannak, ott már a kézműves munka is előtérbe kerül, meg amúgy is még egy év a kiscsoportban nem fog megártani ;-). Egyetértettünk, mondtuk jó, maradjon, majd jövőre váltunk. Aztán most mégis úgy alakult, hogy az egyik normál csoportból többen is kijelentkeztek költözés miatt, és felvetődött, mi lenne, ha Enikő szeptembertől ott kezdene, és suliig már maradna is. Kedves, szimpatikus óvónénik, és 20 fős csoport, melyből 15 kislány :-). Még azt is megjegyezte az óvónénink, hogy a múltkori beszélgetésünk óta hatalmas fejlődési ugráson ment keresztül Enci... kommunikál németül a gyerekekkel és az óvónőkkel is, tudja és énekli a német énekeket, nagyon szépen rajzol, és úgy általában teljesen érett az óvodai létre...

Hosszas hezitálás után végülis igent mondtunk, úgyhogy szerdán elbúcsúzunk a mostani óvónéniktől, kispajtásoktól (bár lesznek, akikkel még a nagycsoportban is együtt lesznek).

3. Pénteken délben, mikor mentem az óvodába, a szokásos, viharos "anyanyakábaugrás" helyett szomorúan baktatott hozzám Enikő és már messziről mutatta az ujját. Amin ugyan semmi komolyabb nem látszott, de mondták, hogy az ajtó becsípte a jobb középső ujjacskát, nagyon sírt Enikő, majd kapott homeós bogyókat, megnyugodott, és a fájdalom is elmúlt. Otthon tettünk rá borogatást, ebéd után aludtunk egy nagyot, délután jókedvűen játszott is a kislányka, úgyhogy nem is aggódtam az ujja miatt. Mikor hazajött Laci, tüzetesebben is engedte megnézni Enikő, de egy kicsi kék folton és nagyon enyhe duzzanaton kívül más nem látszott. Talán annyi, hogy hajszállal görbébb volt, mint a többi. A családi kupaktanács végülis úgy döntött, hogy biztonságképp irány a kórház egy megnyugtató röntgen elkészíttetése végett. Meg is történt.

-Gyerekklinika sürgősségi osztálya este fél hétkor. Fél órán belül röntgen, ahol kiderül, sajnos törés. Várni kell a kézspecialista orvosra, akit otthonról "beráncigálnak". Nagy vidáman megjelenik egy fiatal, szimpatikus doki, aki közli: a gyerekek végtagsérüléseinek igen nagy hányadát egyszerű gipszeléssel lehet kezelni, de ez nem ez az eset... Ujjpercnél mozdult ki a csont a helyéről, még növőfélben lévő kezecskéről van szó, tehát műtét. Altatásban. :-( Rögtön. "Mikor evett/ivott utoljára a kislány?" Hmmm, a sürgősségi osztályon a doktornőtől (!!!) kapott gumicukrot fél órája engedtük elmajszolni az ijedt kislányunknak... Doki erre begurul, teljesen jogosan. Elrohan, gondolom mondott valamit a kolleginának... :-) Este 3/4 9-kor altatás-előkészítés nyugtató sziruppal. Branül (így hívják?) behelyezése a bal kézfejbe. Kis idő múlva altatószer be, Enikő azonnal alszik, tolják a műtőbe. Mi könnyezve a folyosóra szorulunk. Ákossal barkobázunk, hogy gyorsabban teljen az idő. Kb. egy óra múlva jön az orvos, hogy készen vannak, minden rendben ment, behelyeztek egy fém bizgentyűt, ami három héten keresztül marad és biztosítja, hogy úgy forrjanak össze a dolgok, ahogyan kell. Plusz gipsz, sín, miegyebek a rögzítéshez. Ébredésig mehetünk a megfigyelőbe, ott lehetünk Enci mellett. Aztán gyerekosztály, természetesen 24 órás szülői ottléttel. Felkészülünk, hogy hétfőnél előbb nem szabadulunk a kórházból. De meglepetésünkre közlik, vasárnap reggel 9-kor (!) rövid altatásban kontroll, átkötözés, és irány az otthon. Az első éjszaka fárasztó, fél- majd később egyóránként vérnyomásmérés (Enikő végig aludt, a lábszárán mértek). Szombaton semmi különös nem történik, néha egy-egy orvostanhallgató jön, vizsgálódik, tanul, kérdez :-). Felfedezzük a kórház kismillió játszószobáját, a kórház körüli parkot, esszük a pazar kórházi kosztot :-), ezer mesét olvasunk, ismerkedünk a többi kis beteggel. Éjszaka nagyon jót alszunk mindketten (a vendégágy is nagyon kényelmes :-)). Vasárnap pontban kilenckor jön a második menet, a rövid altatás (10 perc), majd ébredezés. Ez utóbbi lassabban megy, elég sokáig kómás Enikő. Nem pörög a nyelve, de nagy nehezen elmondja, hogy az "Anna és Peti összesből olvassak mesét" :-). Olvasok, olvasok, aztán egyszercsak teljesen éber és enni kér. Megebédelünk. Négyen a két adag ebédből :-D. És szabadok vagyunk, gyorsan húzzuk is el a csíkot, nehogy meggondolja magát bárki is...

Mondhatni, simán megúsztuk, már csak a három heti félkezességet kell átvészelni, meg azt, hogy nem tudunk nyaralni menni, mert otthonról, Magyarországról jönni kell vissza a kórházba. Csak itt No-ban van egészségbiztosításunk, így bárhol máshol a gipszlevételt, a fém akármi eltávolítását, a röntgent saját zsebből kellene finanszírozni...

Ezek a malackák készültek tegnap. Terápiás céllal, mert az időjárás és ennélfogva a hangulatom is olyan mélyponton volt, hogy kézimunkával "gyógyítottam" magam. Egy kiváló könyvből jött az ihlet, Freya Jaffke: Spielzeug von Eltern selbst gemacht (Indié, és engedelmével egy-két hétig böngészhetem). Arra már régebben rájöttem, hogy nekem az alkotáshoz szükségem van mintákra, ötletekre, könyvekre, szabásmintákra, mert sajnos annyira nem vagyok kreatív és ötletes, mint amennyire szeretném, de a kézimunkázás jótékony hatása rám és a családra nézve így is vitathatatlan. Most Ákos is nagy kedvet kapott, hogy a zsebkéstartónál és a kispárnánál bonyolultabb dolgokat kössön, meg is próbált az én tűmmel és fonalammal (mindkettő vékony) kötni, de mindketten beláttuk, hogy ez neki még korai. Az ő gyakorlatához, ujjaihoz még a vastag tű, vastag fonal párosítás illik, azokkal szépen dolgozik.

Egyébként egész hétvégén zuhogott az eső. Még a nyárünneppel szerencsénk is volt mint utóbb kiderült, mert szombat délutántól szakadatlanul ömlik, egy percre sem áll el, és ráadásként még 14 fokos hideg is társul hozzá... :-( A mai nap sem kivétel ez alól. Ákoséknak már második hete Wald(erdő)-epochájuk van, ami azt jelenti, hogy heti háromszor reggel 3/4 8-kor kisétálnak az erdőbe, és egészen 10.40-ig ott is maradnak. Biztos voltam benne, hogy a mai alkalmat átteszik péntekre vagy szerdára a szakadó eső és a nyakig érő sár miatt, de az óvodából jövet a teljes védőfelszerelésbe (gumicsizmába, vízhatlan kantáros nadrágba és kabátba) öltözött csapattal találkoztam össze, amint vidáman baktattak az erdő felé :-). Kiváncsi leszek, száraz marad-e az alsógatya... A hátizsák tuti, hogy nem, mert vászonból van, és elfelejtettem kicsi fiam lelkére kötni, hogy az esőkabátot fölé húzza... Őt meg aztán abszolút nem zavarja, hogy mindene vizes, egyenesen élvezettel áll az esőben és dagonyázik a sárban. Mint minden gyerkőc... ;-)

Nyárünnep

Nem volt hozzánk kegyes ma délelőtt az időjárás, pedig az óvodában nyárünnepet (Sommerfest) tartottunk. A néha zuhogó, néha szemerkélő esőben és kissé hűvöskés időben azért mindenki jól érezte magát. A kertben lehetett különböző játékokba bekapcsolódni, futkosni, fára mászni, egyedül az hiányzott, hogy a kerti padokat és asztalokat kint terítsük meg a déli lakomához. Szerencsére odabent is jól elfértünk, és a családok által készített finomságokkal mindenki telipakolhatta a tányérját, majd a bendőjét :-). Készítettem a gyerekekkel virágkoszorút, gyapjúból kis méhecskéket, bőrből medált. Ákos és Enikő kipróbálták a "cseresznyét szállító hajó húzást" és a hal alakú sütiket kihorgászni a tóból. A hajó szerencsés partot érése után kapott, hatalmas szemű jutalomcseresznyét Enikő egyből be is kapta, majd nagy fintor kíséretében, jajgatva jött hozzánk... Kiderült, hogy meggy, és iszonyúan savanyú :-). Még szerencse, hogy a kihorgászott halacskasüti kéznél volt...

Természetesen a közös ének és körjátékozás sem maradhatott el. A párválasztós, körbeforgós táncot még a felnőttek is nagyon-nagyon élvezték, a gyerekek meg nem bírták abbahagyni :-). Enikő kicsit pityergett is, hogy ő még szeretne énekelni és "forgócskázni". Amikor pedig haza kellett indulni, akkor a pityergésből keserves sírás lett. Majdnem műsort is rendezett (ami nem jellemző rá), de felvettem, magamhoz öleletem, és teljesen lenyugodott. Hazáig cipeltette magát, de a fáradtságára tekintettel most kivételt tettünk. Persze az ellen nem volt semmi kifogása most kivételesen, hogy lepihenjen kicsit... főként, hogy Apával kettesben durmolhat :-).

Az immáron 98%-ban elkészült óvodakerítés építésében Laci is résztvett, amit a mai ünnepség keretében megköszönt az óvoda közössége. Kis ajándékot is kaptunk. Igen, az egész család, hisz amíg az apukák a kerítést készítették, az anyukák és a gyerekek kénytelenek voltak nélkülözni a családfőt :-). A kis figyelmesség egy emléklap, fotóval az elején, benne egy versidézet és köszönő sorok. Hozzá egy koronás/madaras fűzér. És a segítkezők szóban megkapták a megtiszteltető "Zaunkönig" (kerítéskirály) címet :-).

Szerelmek

Oroszóra

Délelőtt hallgatóságként résztvettem egy oroszórán. Jót nosztalgiáztam, és megállapítottam, hogy a rég elfelejtettnek hitt orosz szavak némelyike azért ott bújkál valahol, valamelyik "fiókban" a fejemben :-).

Miután eltelt majdnem egy év azóta, hogy oroszt kezdtek el tanulni a gyerekek, Frau Schleicher, az orosztanárnő elhatározta, hogy megnyitja a "kapukat" a szülők előtt. Kinevezte a mai nap óráját nyílt oroszórává, mi, a kiváncsiskodók pedig szemtanúi lehettünk, hogy sokkal többet tudnak a gyerekeink oroszul, mint amit bárki is gondolt volna. Persze sok mindent kórusban mondanak, igaz ez főként a dalokra, mondókákra, versikékre. És mindent kísér a mozgás, ami szintén segíti azt, hogy tudják, éppen mit mondanak oroszul. Merthogy fordítás a tanárnő részéről csak ritkán van. Pl. van egy baba, akit Ványának hívnak. Elmondták közösen oroszul, hogy reggel, ébredés után mit csinál Ványa. Nyújtózkodik, kimegy a fürdőbe, fogat mos, felveszi a ruháit, reggelizik. Mindezt mutogatják jó nagy mozdulatokkal, és a versikét is kórusban szavalják.

Volt még labdás játék, amit szivárvány színű labdával játszottak, és aminek segítségével a színeket megtanulták. Meglepően jól tudják már a színeket, a számokat húszig, a testrészeket, az állatok neveit.

Aztán játszottak "gyertek haza ludaim"-ot, amire a terem nem igazán alkalmas, de Ákos azt mondja, máskor ezt az udvaron szokták művelni :-).

Jól sikerült az egész, nem tudom, hogy a jelenévő anyukák, apukák hatására-e, de klasszul, fegyelmezetten tette az osztály a dolgát, és minden kívülállónak jó élmény volt belelátni abba, hogy is oktat nyelvet a waldorf.

Beszélgettünk kicsit a tanárnővel óra után. Azt mondja nekem, tudja ám, hogy Magyarországon tanultak oroszt a diákok anno. Igen, még én is tanultam. "Ó, az milyen jó Anyuka, majd tud segíteni a fiúcskának, ha szükség lesz rá!" Hmmmm. ;-) Szerintem már most többet tud oroszul a fiam, mint én... :-)

Baba

Hosszú ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy egy babát varrjak kicsi lányomnak. Ahogy nézegettem a gyakorlott waldorfbaba készítők oldalait, ahogy a különböző fórumokon, levelezőlistán, blogokon olvasgattam a babavarrásról, egyre erősödött bennem, hogy igen, én is szeretném átélni a csodát, szeretnék „teremteni“ valami varázslatosat, valami szívből jövőt. Kezdőként persze jött az elbizonytalanodás, hogy képes leszek-e rá egyedül, segítség nélkül, hogy a maximalizmusom vajon nem vet-e gátat a sikeres végeredménynek…

Elhessegettem a pesszimista gondolatokat, és belevetettem magam az előkészületekbe. Hát, már maga az anyagbeszerzés sem volt egyszerű és zökkenőmentes, akár el is vehette volna a kedvem az egésztől. Persze így utólag már könnyű okosnak lenni, de igazából tanácsot kellett volna kérnem anyagbeszerzési forrásokat illetően… Főként, hogy mozgok olyan körökben, ahol biztosan akad valaki, aki jártas e téren. Végülis nem túl olcsón és kissé körülményesen, interneten rendelve jött a gyapjú, a testszínű trikóanyag, a csőgéz, a mohairfonal és a babaruhának való anyag. Miután minden együtt volt, és már átrágtam magam az oviból kikölcsönzött babakészítési szakirodalmon, és persze akadt elegendő mennyiségű, szabad, háborítatlan időm, nekifogtam. Elvben már nagyon jól tudtam babát varrni, hisz hetekig mást sem tanulmányoztam, mégis nagyon izgultam, mert tudtam, hogy szívemet, lelkemet belevarrva lesz csak igazán tökéletes a baba. Hosszú időn át dolgoztam rajta, mindig abban az időben ültem neki az alkotásnak, amikor sem a gyerekek, sem Laci nem volt körülöttem. Amikor 100%-ban a varrásra koncentrálhattam.

Csodálatos élmény az első babát varrni (gondolom a többit is :-))! Nem mondom, hogy nem izzadtam vért a fej kialakításával, hogy nem szenvedtem a végtagok kitömésével, hogy nem bontottam ki néhányszor a szemeket, de mégis a végeredmény kárpótolt, mert magamhoz szoríthattam a puha kis babatestet, mely a saját kezem munkája által “született”. :-) Azt hiszem, Mályvacsigánál olvastam egyszer, hogy az első babát magának varrja az ember. Hát ez tökéletesen beigazolódott számomra, és még gondolkodom azon, megkapja-e Enikő, vagy maradjon az enyém…:-)

Írás

Ákoséknak most írásepochájuk van. Miután a teljes ABC-t végigvették, a nyomtatott nagybetűket begyakorolták, májusban írni kezdtek hosszabb szövegeket a füzetükbe. Mindig ismert dalokat, verseket, mondókákat vetettek papírra, és mindig a tábláról másolva. Az ismert szövegek papírra vetésével és a leírtak elolvasásával az az érzés keletkezik a gyerekekben, hogy az írás az élő beszédből keletkezik, és az olvasás útján válik újra élővé.

A mostani epocha kezdetén az osztálytanító mesélt egy kis történetet, ami a nyárról szólt. Ez volt az "indító" történet, amit maguk a gyerekek írnak tovább. A nyárral kapcsolatban otthon, házi feladatként mindenkinek egy mondatot kellett kitalálni. Következő órán a sok mondat közül egyet kiválasztott a tanító, ez került be mindenki füzetébe, és ezzel szövődött tovább a történet. És így tovább... Mindig az adott mondathoz, történetrészhez szép illusztráció is kerül a füzetbe, és születik egy saját készítésű "olvasókönyv".

Fontos, hogy a szöveg bemásolása a tábláról történjék, hogy ne csak a szemükkel olvassák el, hanem a kezükkel is létrehozzák, megalkossák, megformálják a szavakat.

Utánaolvastam a dolognak, ezt találtam (Dühnfort-Kranich: Der Anfangsunterricht im Schreiben und Lesen):

"Így elérjük azt a rendkívül fontos dolgot, hogy - a gyermek - sohasem pusztán a szemével olvas majd, hanem a szemtevékenysége rejtélyes úton a végtagjainak egész tevékenységére is átterjed. A gyermekek azután öntudatlanul a lábukban is érzik, amit egyébként csak a szemükkel tekintenek át. Ezáltal a gyermek egész lénye vesz részt e tevékenységben."