Tavaszoltunk és húsvétoltunk

Magyarországon. Irtó gyorsan elrepült az egy hét, és már kellett is visszautazni. Nagyon jól éreztük magunkat, leszámítva az apahiányt :-). Na meg a visszautat, ami katasztrofálisra sikeredett... Néhány hónapja úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a számomra kényelmesebb, vezetésmentes és környezettudatosabb utazási módot, a vasutat. Magyarországra menet nagyon jól sikerült, mert nem kellett egyszer sem átszállnunk, volt kényelmes asztalos helyünk a csendesebb zónában, és még a Linztől Bécsig tartó tumultusos időszak is viszonylag jól telt. Olvastunk sokat, a gyerekek rajzolgattak, kártyáztak, a laptopon kicsikét filmezhettek is, tényleg egész gyorsan eltelt a kilenc óra.

Visszafelé nem volt ilyen szerencsénk. A magyar-osztrák határ és Bécs között leállt a vonat, bemondták, hogy bizonytalan ideig nem tudunk továbbmenni. Semmi több információnk nem volt, bár a lényegen, a rostokoláson nem is változtatott volna, ha tudunk is valami pontosabbat (valószínűleg rézkábellopás történt, de ezt csak az utóbbi idők hírei alapján sejtjük). Eltelt egy óra, akkor már ígérgették az indulást, de sajnos még 25 percig nem történt semmi. Utána végre kigördültünk, de szinte már semmi esélyünk nem volt, hogy elérjük a csatlakozásunkat Münchenben, majd Ulmban. Főképp, hogy jött a kalauz, és közölte, hogy a késés miatt csak Salzburgig közlekedik a vonat, ott át kell mindenkinek szállnia. Hurrá, plusz egy átszállás... Aztán mikor kiderült, hogy a pályaudvart végig kell rohanni gyerekekkel, csomagokkal, hogy ne maradjunk le a Salzburg-München közötti falujáró csühögőről, és még a csomagoknak se legyen helyük, sőt még a fél utasgárda is állva tegye meg a több mint két órás utat, akkor igazán elkezdtünk haragudni az ÖBB-re (osztrák MÁV). A csatlakozás elérése végleg esélytelenné vált, Lacival telefonon értekezve nézettem vele későbbi lehetőséget. Ennél az átszállásra a Müncheni főpályaudvaron volt négy percünk. Persze még sosem jártam ezen az óriási állomáson, fogalmam sem volt, hogy aluljáró nélkül, embertömegben nem is olyan egyszerű az ötödik vágánytól a tizenhatodikig rekordidőt futni csomagokkal és gyerekekkel. Valami csoda folytán mégis sikerült, és annak ellenére, hogy a kalauz már éppen fütyült az indulást jelezve, még éppen felpattanhattunk az utolsó kocsiba. Ott szépen le is rogytunk a business class kényelmes bőr foteleibe, mert a rohanástól sem levegőt nem kaptunk, sem erőnk nem volt a vonat eleje felé vánszorogni :-). Persze ezt nem úsztuk meg később, de a kalauz is rendes volt, mert látta, hogy ki vagyunk készülve és nem zavart el bennünket azonnal a másodosztály irányába... És Ákos álma is teljesült végre, mert utazhatott ilyen vonaton: :-)

Ulmban következett még egy átszállás, ott már simán ment minden, szerencsére az sem érdekelt senkit, hogy nem azon a vonaton vagyunk, amire a jegyünk szólt. A "kalandos" út után jól kipurcanva értünk haza pontosan Apa karjaiba :-).

Felsőörsön volt sok foci, hol unokatesókkal, hol Csöpi kutyussal.

Meg persze fára mászás is...

Veszprémben felfedeztük a megújult Séd-völgyet a vadonatúj játszótérrel.

Ákos fűnyírásra is vállalkozott ;-)...

A legkisebb unokatesót is sikerült megnevettetni :-).

Volt horgászat is papával...

Meg kalandparkozás a Bakonyban.

Insel Mainau

Ákos 11

éves lett tegnapelőtt. Igazi nagyfiú, efelől semmi kétség... :-) A csodaszép, már-már nyárias napon Mainau-ra kirándultunk, majd hazatérve következett a mi kis családi szülinapi ünnepségünk gyertyagyújtással/fújással, tortázással és persze ajándékkal :-).

Pénteken voltunk az ún. waldorf "felvételin" az iskolában. Izgulnivalónk nem nagyon van, mert nincs akkora túljelentkezés, hogy ne lenne Enikő helye biztos az induló első osztályban, már csak azért sem, mert az ide járó waldorf ovisok egyébként is elsőbbséget élveznek. Inkább kiváncsisággal vegyes izgatottsággal bandukoltunk hármasban az iskola felé... na meg kicsit szomorkásan is, hogy így szalad az idő, és a kicsi babánk is iskolás lesz. :-(

Annak idején Ákos w. felvételijére, 2007 márciusában, még Magyarországról utaztunk ide. Aztán a nagy nap reggelén Ákoson kijöttek a bárányhimlőpöttyök, így sajnos kimaradtunk az egészből. Kaptunk ugyan pótidőpontot nyárra, de akkor csak két kis felvételiző volt, az egész teljesen másként zajlott, mint egy igazi, csoportos felvételi. Végülis otthon, a nemesvámosi waldorf iskolába is jelentkeztünk (nem volt biztos a költözés), így belekóstolhattunk, hogyan ismerkednek először a leendő kis elsősök majdani iskolájukkal.
Volt összehasonlítási alap, és hát annak ellenére, hogy az is ez is waldorf, nagy volt a két "ceremónia" közti különbség. Őszintén szólva sokkal jobban tetszett a magyar verzió, ahol is a gyerekek együtt mentek be a majdani tanítójukkal és egy fejlesztő pedagógussal a terembe, ott mesével, sok játékkal, énekkel töltöttek el egy órácskát, miközben egyáltalán nem érezték magukat feszélyezve, vagy vizsgáztatva. Miközben ők bent voltak, mi szülők ismerkedtünk egymással is, és egy 6-8 szemközti beszélgetés keretében az iskola egy pedagógusával is.

Ez utóbbi itt sem történt másként, volt beszélgetés is (Ákos kézimunka tanárnőjét "kaptuk":-)), annak ellenére, hogy rólunk, mint szülőkről már szinte mindent tudnak ;-), meg nagyjából mi is mindent, ami a sulit, a pedagógiát illeti... A szülői kör is szinte teljesen ismerős volt, vagy iskolából, vagy óvodából, akik pedig "kívülről" jönnek, azokat teljesen külön menetben, külön időpontban felvételeztetik.
Amikor megérkeztünk, és a kölcsönös üdvözlések után a gyerekeket a tanító (nem a leendő osztálytanító) maga köré gyűjtötte, könnyes szemmel integettünk Enikő után... a következő pillanatban meg elámultunk, mert mi is be lettünk terelve a terem hátsó felében álló széksorokhoz, hogy figyelemmel kísérhessük gyerekeink legeslegelső iskolai óráját. Jó sok szülő, iskolaorvos, fejlesztőpedagógusok, sőt még az óvónénik is... hát én sajnáltam a gyerekeket, hogy ennyi ember előtt kell bármit is produkálniuk, legyen az csak egy játékos együttlét, akkor is... Végig érezni lehetett a gyerekek megilletődöttségét, a szülők feszültségét, és ha én lettem volna kis hatéves, nagyon zavart volna a folyton jegyzetelő szakembergárda is :-). A tanítónő mesélt egy állatos mesét a padban ücsörgő, többé-kevésbé figyelő kicsiknek, majd beszélgettek a történetről, mozgásos feladatokkal utánozták az állatokat, végül rajzoltak hullámokat, csigavonalat belülről kifelé, kívülről befelé kanyarogva, majd egy komplett képet színes krétákkal. Kb. egy fél óra után mi szülők kijöttünk a beszélgetésekre, a gyerekek maradtak még játszani, ugrókötelezni. Ekkor már csak a tanítónő és az iskolaorvos maradt bent, kívülről, a zajokból ítélve hallhatóan felszabadultabb hangulat uralkodott, mint előtte :-). Enikő jól érezte magát, és persze a kis iskolás ízelítő után méginkább várja a szeptembert.

Valami miatt az, hogy ki az éppen az évi elsős osztálytanító, mindig csak az utolsó pillanatban, valamikor augusztus-szeptember tájékán derül ki, illetve válik nyilvánossá. Most az a hír járja, hogy a jelenlegi nyolcadikos osztálytanítónő nem kívánja kivenni szeptembertől az egy éves pihenőszabadságát, így ő fogja vinni a kicsiket. Ha tényleg így történik, annak igazán fogunk örülni, hisz nagyon jó tanító hírében áll, kedves, szimpatikus, a tanítványai is kedvelik... mi kell ennél több!

Farsangolás

Ilyen egy waldorf bölcsőde

Jó nagy foghíj... :-)

Ejjj, nagyon nem megy mostanában ez a blogolás... Próbálom összeszedni magam, meg a gondolataim :-)

Enikőéknél az óvodában egyre több minden emlékeztet arra, hogy elérkeztek az iskola előtti utolsó hónapok. 7-en (6 lány, egy fiú :-)) "Vorschulkind"-ek, járnak át az iskolába hetente egyszer, készülnek a kézimunkáikkal, úgynevezett csemetemunkákkal az óvodától való búcsúra és sorra potyogtatják a fogaikat :-D.
Ákosék szorgalmasan járnak a közlekedési suliba, tanulják a szabályokat, biciklivel a kresz pályán pedig gyakorlatba öntik a tudást. Öt vagy hat alkalom után lesz egy vizsga, majd kapnak "jogosítványt" és onnantól fogva már szülői felügyelet nélkül biciklizhetnek az utcán. Olyan hírek terjengenek (kétlem, hogy hiteles forrásból), hogy a waldorfos diákokat szeretik a vizsgán szívatni, merthogy meg akarják nekik mutatni, mi is az a vizsgadrukk :-D :-D...

Szeptemberben Ákos elkezdett röplabdára járni (sajnos a cirkusziskola helyett). Még júliusban elmentünk megnézni egy edzést, attól tettük függővé, hogy kell-e ez nekünk vagy nem... Aztán a pozitív tapasztalatok után, meg Ákos lelkesedése nyomán, ősztől van heti két edzés és néha hétvégenként meccsek a környékbeli csapatokkal. Ami nekem nagyon szimpatikus, hogy egyáltalán nincs teljesítménykényszer és kemény edzések, abszolút a játékosság és az örömmel sportolás a lényeg. Még a hétvégi meccseken is inkább azon van a hangsúly, hogy ismerkedjenek a gyerekek (és a szülők is ;-)), kicsit játsszanak, kicsit mozogjanak és kész. Még bíró sincs, párok játszanak párok ellen (egyszerre több, kisebb pályán), ők maguk figyelik a szabályosságot és számolják maguknak a pontokat. Már több ilyenen ott voltunk, de mindig ámulva tapasztaltuk, hogy abszolút nincsenek viták, nincs görcs, hogy most ki mit rontott, szabálytalankodott stb... :-o A szülők inkább hajlamosak magukat elragadtatni, de szerencsére ez is ritka. Ők inkább kávé és süti mellett figyelik a csemetéiket ;-)...

Kézműveskedünk is szorgalmasan, ők a legutóbbi időszak új jövevényei :-):

Régebben írtam már itt arról, hogy folyamatos levélbombázás alatt állunk, mégpedig azért, mert nem nagyon bírják elképzelni, hogy nincsen tévénk :-). Körülbelül két éve jött először a kérdés, hogy "tényleg nincs"? Aztán követte még néhány, mindegyikre türelmesen válaszoltunk, és persze szorgalmasan fizetgettük a rádiódíjat, merthogy rádiónk van a kocsiban, és számítógépen is tudjuk hallgatni. Aztán egy idő után elhitték, hogy nincs tévénk, beletörődtek, hogy tőlünk nem fog több díj befolyni a kasszába... Legalábbis gondoltuk mi! Merthogy a napokban jött egy ember és jól leellenőrizte, hogy tényleg nincsen tévékészülékünk. A postaládáknál, a kapuban elkapott minket, mutatta az igazolványát és mondta, hogy miért van itt. Nem erőszakoskodott és gyanúsítgatott, egyszerűen feltett pár kérdést, amire válaszoltunk. Aztán még szinte nekünk kellett erősködni, hogy jöjjön fel, és nézzen körül. Mint utóbb kiderült, igazából nem is vagyunk kötelesek beengedni az ellenőrző személyt... Mondjuk akkor meg nem értem, mi értelme van az egésznek??!! Na mindegy, ez is megtörtént, őszintén szólva én nem gondoltam volna, hogy van arra kapacitás, hogy járják a háztartásokat tv-k után keresgélve, de úgy tűnik van. Arról meg most hallottunk, hogy a parlament elfogadta a jogszabályt, miszerint 2012-től attól függetlenül kell fizetni minden háztartásnak a díjat, ha van-e ilyen-olyan készülék, ha nincs. Ez mindenesetre bosszantó :-(...

Hihetetlen... :-o muszáj is megörökítenem, hogy Ákos, aki már évek óta nagyon nem szeret furulyázni, az utóbbi időben minden nap órákat (szó szerint!) gyakorol. Kérés nélkül, hatalmas kitartással. Hogy mi inspirálja, nem tudom. Most már kottából játszanak mindent, úgy gondolom, talán ennek is köszönhető, hogy jobban megy neki, több a sikerélménye.

Köszi Kat a kedves kérdést, válaszolok rá így, egy bejegyzésen keresztül :-)...

Jól vagyunk, nagyszerűen telt a magyarországi két hét, és még az oda-vissza autóútunk is meglepően simán zajlott. Az elmúlt évek tapasztalataiból nem okolván ismét az autós utazást választottuk, és ezúttal ez nem is bizonyult rossz döntésnek. Az időjárás iszonyúan kegyes volt hozzánk, és még a gyér forgalommal is szerencsénk volt, lévén, hogy odafelé és visszafelé is munkaszüneti napon utaztunk. Otthon nyugalmasan teltek a napok, főként családi, rokoni körben. Sokat babáztunk a csudaédes Gergővel, Enikő és Ákos is odáig vannak legkisebb unokatesójukért :-). Mozit, és némi sportolást leszámítva nagyon más programot nem is szerveztünk, inkább a pihenésé, a feltöltődésé volt a főszerep, na meg persze Lacinak az éteren keresztül érkezett egykis munka is ;-).
Mától pedig ismét beindultak a hétköznapok, ovival, sulival, munkával... Enikő boldogan ment ma reggel, ő már nagyon várta az óvodai napokat. Ákos most annyira nem volt lelkes, de délben már élményekkel telve jött haza és csak mesélt... A végleges ülésrendjük még nem alakult ki az osztályban, az osztálytanító folyamatosan változtat, és szigorúan tartja az egy fiú-egy lány rendet. Persze a gyerekek körében nagy a zúgolódás, de Ákos ma éppen pont elégedett, mert olyan padtársnőt kapott, akit kedvel ;-).

Ami az utóbbi időben hatalmasat változott, az a testvéri viszony Ákos és Enikő közt. Akkora egyetértésben bírnak együtt játszani, hogy csak tátjuk a szánkat... Legyen szó társasozásról, kártyatrükkökről, vagy szerepjátékokról, bármiről. Olyan jó ilyenkor nézni és hallgatni őket :-)!!! Pl. a minap egy kávézóban volt mellettünk üres asztal, oda áttelepedtek, és pincérest játszottak. Teljes komolysággal, váltott szerepekkel, édesen :-). Karácsonyra kaptak egy olyan társasjátékot, ahol nem egymás ellen, hanem egymással karöltve a varázsló ellen játszanak (kitalálva, hogy ki a tolvaj a kastélyban), ezzel már napok óta, szinte nonstop együtt társasoznak. Szóval idilli időszak ez... ;-) Jó lesz majd rá visszaemlékezni, mikor hajbakapós napok érkeznek! :-D

A gyerekek (is) nagyon könnyen megszokják a jót. Főként két hét nagyszülői kényeztetés után... És persze a kényeztetést itthon is kikövetelik(nék)... ;-)

Kérdezem, hogy mi legyen az ebéd, van-e valami ötlet, kívánság. Enikő válasza:
Anya, főzzél zöldséglevest és krumplis tésztát. Mivel összesen két darab krumpli van itthon, ez utóbbira mondom, hogy nem tudom megcsinálni. Erre Enikő: Anya, akkor nekem főzd meg a két krumpliból a krumplistésztát, Ákosnak, amit szeretne, és magadnak meg valami mást! :-o :-D