Magyarországon. Irtó gyorsan elrepült az egy hét, és már kellett is visszautazni. Nagyon jól éreztük magunkat, leszámítva az apahiányt :-). Na meg a visszautat, ami katasztrofálisra sikeredett... Néhány hónapja úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a számomra kényelmesebb, vezetésmentes és környezettudatosabb utazási módot, a vasutat. Magyarországra menet nagyon jól sikerült, mert nem kellett egyszer sem átszállnunk, volt kényelmes asztalos helyünk a csendesebb zónában, és még a Linztől Bécsig tartó tumultusos időszak is viszonylag jól telt. Olvastunk sokat, a gyerekek rajzolgattak, kártyáztak, a laptopon kicsikét filmezhettek is, tényleg egész gyorsan eltelt a kilenc óra.
Visszafelé nem volt ilyen szerencsénk. A magyar-osztrák határ és Bécs között leállt a vonat, bemondták, hogy bizonytalan ideig nem tudunk továbbmenni. Semmi több információnk nem volt, bár a lényegen, a rostokoláson nem is változtatott volna, ha tudunk is valami pontosabbat (valószínűleg rézkábellopás történt, de ezt csak az utóbbi idők hírei alapján sejtjük). Eltelt egy óra, akkor már ígérgették az indulást, de sajnos még 25 percig nem történt semmi. Utána végre kigördültünk, de szinte már semmi esélyünk nem volt, hogy elérjük a csatlakozásunkat Münchenben, majd Ulmban. Főképp, hogy jött a kalauz, és közölte, hogy a késés miatt csak Salzburgig közlekedik a vonat, ott át kell mindenkinek szállnia. Hurrá, plusz egy átszállás... Aztán mikor kiderült, hogy a pályaudvart végig kell rohanni gyerekekkel, csomagokkal, hogy ne maradjunk le a Salzburg-München közötti falujáró csühögőről, és még a csomagoknak se legyen helyük, sőt még a fél utasgárda is állva tegye meg a több mint két órás utat, akkor igazán elkezdtünk haragudni az ÖBB-re (osztrák MÁV). A csatlakozás elérése végleg esélytelenné vált, Lacival telefonon értekezve nézettem vele későbbi lehetőséget. Ennél az átszállásra a Müncheni főpályaudvaron volt négy percünk. Persze még sosem jártam ezen az óriási állomáson, fogalmam sem volt, hogy aluljáró nélkül, embertömegben nem is olyan egyszerű az ötödik vágánytól a tizenhatodikig rekordidőt futni csomagokkal és gyerekekkel. Valami csoda folytán mégis sikerült, és annak ellenére, hogy a kalauz már éppen fütyült az indulást jelezve, még éppen felpattanhattunk az utolsó kocsiba. Ott szépen le is rogytunk a business class kényelmes bőr foteleibe, mert a rohanástól sem levegőt nem kaptunk, sem erőnk nem volt a vonat eleje felé vánszorogni :-). Persze ezt nem úsztuk meg később, de a kalauz is rendes volt, mert látta, hogy ki vagyunk készülve és nem zavart el bennünket azonnal a másodosztály irányába... És Ákos álma is teljesült végre, mert utazhatott ilyen vonaton: :-)
Ulmban következett még egy átszállás, ott már simán ment minden, szerencsére az sem érdekelt senkit, hogy nem azon a vonaton vagyunk, amire a jegyünk szólt. A "kalandos" út után jól kipurcanva értünk haza pontosan Apa karjaiba :-).
Felsőörsön volt sok foci, hol unokatesókkal, hol Csöpi kutyussal.
Meg persze fára mászás is...
Veszprémben felfedeztük a megújult Séd-völgyet a vadonatúj játszótérrel.
Ákos fűnyírásra is vállalkozott ;-)...
A legkisebb unokatesót is sikerült megnevettetni :-).
Volt horgászat is papával...
Meg kalandparkozás a Bakonyban.
