Véget ért ma az iskola, óvoda. Enikőéknél kis ünnepségre hívták a szülőket, ahol is jelmezbe öltözve, az óvónénikkel közösen előadták Mária, József és a kis Jézus történetét. Már advent kezdetekor a mindennapok részévé vált az, hogy beöltöznek az éppen aznapi szerepükbe, az óvónő meséje közben részesei a történetnek. Enikőnek voltak kedvenc szerepei, mint például angyal vagy kisbárány. :-) Főként ez utóbbi, mert bariként lehetett négykézláb mászni és közben kicsit bégetni is... Az "előadáson" ökröcske szerep jutott, a kis ded bölcsője mellett ücsörgött Enci és leheletével melengette őt :-). Zárásként ünnepi terített asztal mellett a gyerekek által készített aprósütiket ettük, puncsot ittunk és szép német adventi énekeket énekeltünk közösen.

Ákosék a tanárok és szülők által előadott színdarabot (Christgeburtsspiel) nézték meg, az osztály nagy örömére tanítójuk alakította Józsefet. Ákos tegnap csodaszép ajándékokat készített néhány kedves tanárának, ezeket ma adta át:


Egyébként egész flottul megy a karácsonyi készülődés. Lévén, hogy 24-én hajnalban utazunk haza Mo-ra és a saját kis ünnepünket is szeretnénk megtartani négyesben, egy nappal előbb készen kell állni mindennek kívül és belül...

Odilienspiel - Szent Ottília története

Ákosék ma adták elő az iskolában a több hete gyakorolt kis színdarabot, amiben Szent Ottília legendáját jelenítették meg, prózával, énekkel, csodaszép furulyaszóval. Igazán szívet melengető volt az előadás :-), én meg is hatódtam a sok kis ember első jelentősebb színpadi szereplésétől, ahogy beleéléssel, lelkesen, fegyelmezetten, és nagyon bájosan játszottak...

A legenda:

Szent Ottília vakon született 660 táján. Apja - Elzász hercege - megtagadta gyermekét, anyja azonban szeretettel gondozta a vak kislányt, majd egy zárdába adta. Amikor ott egy püspök megkeresztelte, Ottília látni kezdett. Miután fölcseperedett, a bátyja Hugo (Ákos ezt a szerepet játszotta) visszavitte az apja udvarába, de emiatti haragjában a herceg a fiát megölte, Ottíliának pedig megparancsolta, hogy menjen férjhez. Ezt a lány megtagadta (a szűz magát már Krisztus menyasszonyának tekintette), s mivel hitéért amúgy is üldözték, menedéket keresett egy sziklaodúban. Amikor apja és vőlegénye a nyomába eredtek, az üldözött egy sajkában átkelt a Rajnán, de a túlpart hegyei közt egy sziklafal az útját állta, ahol üldözői már-már beérték. Ekkor a leány imájára a sziklafal meghasadt, és miután belépett a nyíláson, a két férfiú szeme láttára összezárult, a résből pedig forrásvíz fakadt. A bősz atya e csoda láttán ismét magába szállt, és fogadást tett, hogy ha leányát visszakapja, a helyszínen kápolnát emeltet, várkastélyát pedig kolostorrá alakíttatja és Ottíliának adja. Megtérése láttán megismétlődött a csoda, a hegy visszaadta a leányt. Az apa betartotta a szavát, Hohenburg várából kolostort építtetett Odilienberg néven, s leánya lett első fejedelemasszonya. (Szent Ottília a vakok, szembetegek védőszentje. Az odilienbergi szent kút ma is megvan; sokan zarándokolnak el oda szembetegségükre gyógyírt remélve.)

A kolostor színpadi kép még a készülés fázisában, Apával, a megmentővel ;-)...

Enikő német monológja "Hundi"-hoz, a kutyához

Elnézést mindenkitől a hirtelen bezárkózástól, csúnya volt ez így ilyen hirtelen, és szó nélkül... Történtek dolgok, amik elbizonytalanítottak a blog sorsát illetően, így erősen gondolkodom, hogy folytassam-e. Ez így nagyon titokzatosan hangzik, de egyenlőre nem szeretnék róla beszélni. Teljesen nyilvánosan semmiképp...

Pár napon belül döntök, az biztos...

Ja, és köszönöm a kedves érdeklődéseket, jól esett nagyon!!!!! :-)

S.O.S

Teljesen tanácstalanná váltam... Készülne Ákosék előadásához a színpadi háttér, de csak toporgok egy helyben, semmit nem bírok eldönteni :-(. Ha már van ez a blog, akkor kihasználom, és várok konstruktív ötleteket, bíztató szavakat a kedves olvasóktól :-)!!!

A lényeg, hogy egy kolostornak kell felkerülnie egy 150x250-es fehér pamutlepedőre (mázlista másik szülőtárs várat rajzol, az valamivel egyértelműbb). Az egy dolog, hogy még arról sincs elképzelésem, hogy nézzen ki a kolostor, de azt sem tudom mit használjak a felvitelhez... Akrilfesték, textilfesték? Vagy a méhviaszkréta vajon működőképes lehet? Az mindenképp fontos, hogy jól látható legyen a rajz, ilyen szempontból előnyösebb lenne a festék, a viaszkrétával viszont könnyebb bánni és lágyabb, kevésbé kontúrosabb lehet az egész... Ekkora felületre biztosan sok festék/kréta fogy, de a mennyiségeket illetően is kérdőjelek vannak bennem.

Ha valaha elkészül a kolostor és a vár, akkor összevarrva a kettő két botra lesz felerősítve. A háttér kezelői fel tudják csavarni az anyagot ezekre, és az éppen adott helyszíntől függően hol a vár, hol a kolostor lesz látható.

Decembertájt annyira sok ünneplésben van részünk, hogy nem is csodálkozom rajta, hogy némelyik háttérbe szorul, és majdnem elfelejtődik... Hja, ez persze a szita agyam mellet nem is olyan csoda ;-). Pedig már barkácsoltam magamnak egy asztali naptárszerűséget is, amibe mindent gondosan feljegyzetelek, de az nem tűnt fel az utóbbi egy hétben, hogy közeleg december hatodika. Érdekes módon még a gyerekek sem készülődtek olyan lázasan, és a boltban sem ütköztem hatalmas mikulásdekorációkba. Biztos az adventi készülődés és a szülinap terelte el a figyelmet...

Mindenesetre, mikor 5-én, pénteken reggel kísértem Encit az oviba, kezemben a két almával, amit a szokásos müzlinapon szoktunk magunkkal vinni, az egyik nagyobb, már tapasztaltabb kisfiú figyelmeztetett, hogy ma Szent Miklós hoz almát az óvodába. Na, ekkor leesett, hogy mit ünneplünk ma. Enikő és Ákos nagyon boldogok voltak, én meg amiatt örülök nagyon, hogy még Ákosnál is ennyire megvan a varázsa annak, hogy jön Szent Miklós, és apróságokat dugdos éjszaka a kipucolt csizmába :-). És annak is hogy örültek a gyerekek, amikor reggel azt tapasztalták, hogy a rajzaikat, amit kimondottan neki készítettek, magukkal vitte Szent Miklós... Enikő olyan gyönyörű pillangósat rajzolt, hogy majdnem lebeszéltem róla, hogy elajándékozza ;-D.

A szülinapi buli is nagyon jól sikerült. Az óvodában kapott a kis ünnepelt koronát, palástot, neki énekeltek, az óvónénik saját készítésű kuglófot szeleteltek, az asztal közepére került egy kis cserepesvirág és mellé egy mécses, ami szintén azt mutatta, hogy jeles napot ünnepelnek ma. A gyerekek összefűzött rajzai, egy szép kép idézettel, egy minikuglóf és a korona voltak az ajándékok. Utóbbit Enikő lelkesen viseli azóta is, meg palástot is kell rá kötöznöm a selyemkendőkből :-).

Itthon este ünnepeltünk tortával, finom vacsival, meg a telitalálatnak bizonyult ajándék babaházzal. Még Ákos, a maga nyolc és fél évével is kiválóan eljátszik vele, naponta többször átrendezi a szobákat, és tegnap párnát is varrt, hogy jusson minden babának valami a feje alá :-).

Lázasan készülődünk az iskolai hónapünnepélyre is, amin Ákosék Szent Odília történetét fogják előadni. Ákos konkrétan Hugo lesz, Odília testvére. Elég sok szövege van, ráadásul kiderült, hogy még a kórusszöveg is megtanulandó, mivel azt mindenki együtt mondja, és illene nem csak tátogni ;-). Az Odíliadalt furulyázni fogják, ezt is gyakorolni kell itthon. Mivel nem egy muzikális család vagyunk (sajnos), mindenféle ősrégi ének-zenei ismeretet előszedve, a kottából igen lassan megtanulva (és gyakorolgatva) a furulyázást, most már tudunk(ok) valamelyest segíteni Ákosnak. A színpadi dekoráció elkészítését ketten bevállaltuk egy másik anyukával, ez a projekt a jövő héten indul... Unatkozni mindenesetre nem fogunk, főként hogy még a karácsonyi ajándékok barkácsolása is folyamatban van, és még sok a tennivaló velük...

Isten éltessen drága Enikőnk! :-)

Az adventi kalendáriumunk

... icipicit késve, de elkészült. Naponta kerül rá két csillag (egy Ákos, egy Enikő által), a kis ded pedig létrafokonként közeledik a bölcsője felé :-).

Az évszakasztal is átalakult. A várakozás hangulatát fokozandó csak az üres jászol és egy kicsi mikulásvirág van rajta. Hosszú útjára indult a szobán át Mária és József, hogy Szentestére megérkezzenek ők is.

Úgy tűnik, mi is megfertőződtünk... a német karácsonyi aprósütiket, a "Plätzchen"-eket ugyanis errefelé a családok a karácsonyt megelőző kb. öt hétben készítik (sokat és sokfélét). Én eddig nem lelkesedtem, hogy már az adventi időszakot megelőzően is elkezdjük az ünnepekre készülődést, de a gyerekek az óvodában/iskolában a társaktól folyamatosan hallgatták az élménybeszámolókat a közös családi sütikészítésről, és kérték, nálunk is ilyen édességek kerüljenek az első gyertya meggyújtásakor az asztalra. Így pénteken előkerültek a finom illatú karácsonyi fűszerek, a formák a tészta kiszúrásához, és a díszítéshez mandula, dió, mogyoró, napraforgó. Nagyon kellemes, kedélyes estét töltöttünk ezzel az elfoglaltsággal, a gyerekek is olyannyira belelkesedtek, hogy az elkövetkezendő napokban biztos vagyok benne, hogy naponta akarnak majd sütit készíteni. Azt hiszem a következő a mézeskalács lesz, de szeretnénk kipróbálni egy "Zimtsterne" (fahéjas csillagok) receptet, mert nagyon ízlik nekünk.

Készítettünk adventi koszorút is, szép egyszerű hagyományosat, piros gyertyákkal, piros és fehér bogyókkal díszítve. Mint megtudtuk egy rádióműsorból, az első adventi koszorút egy hamburgi evangélikus lelkész Johann Heinrich Wichern készítette 1860-ban az általa alapított árvaházi gyerekek számára. A kör alakú abroncsos "csillárt" fenyőágakkal és 24 gyertyával díszítette fel. Minden nap eggyel több gyertyát gyújtottak meg a koszorún, hogy a növekvő fénnyel érzékeltessék a Megváltó születésének közelségét. Az első négygyertyás koszorú 1925-ben jelent meg egy kölni katolikus templomban, majd tíz évvel később már a családok szobáit is ékesítették az egyházak által megszentelt változatok.

Ma résztvettünk az óvodai és iskolai adventi kerten (Adventsgärtlein). Leírhatatlanul gyönyörű a közös éneklés, majd az, ahogy a halk hárfazene mellett egyre több fény gyúl ki a sötét teremben. A gyerekek fenyőágakkal, ásványokkal kirakott spirális úton mennek egyenként a spirál közepén világító nagy gyertya felé, ott meggyújtják a magukkal hozott, almába szúrt kisebb gyertyát, majd a kifelé vezető útjukon a megfelelő helyen lerakják egy földre helyezett aranycsillagra. Ezáltal évről évre megélhetik az emberi aktivitás lényegét: ha az ember befelé megy, (azaz nagy figyelemmel tanul, dolgozik, elmélkedik), bent fényt talál; ez a fény közös, mindenki számára megtalálható; a megtalált közös lángnál meggyújthatja a saját fényét, és azt kihozhatja a többieknek, azaz: nem rejti el magának, hanem odaadja a közösségnek, hogy ezáltal egyre melegebb és világosabb legyen azon a helyen, ahol éppen vagyunk. :-)

Adventi bazár

Bár még van egy hét az adventi időszak kezdetéig, a tegnapi iskolai bazár igazán olyan hangulatban telt, mintha már itt lenne. Odakint hatalmas pelyhekben hullt a hó, bent a csodaszép fények, csendes zeneszó, a karácsonyi hangulatot árasztó standok, a feldíszített termek, folyosók... Nagy volt az érdeklődés, de a tömeg jól eloszlott, nem kellett senkinek tülekednie. Viszont az áruk nagyon gyorsan fogytak, az óvoda standjánál háromkor már megdöbbenve tapasztaltuk (11-kor kezdődött), hogy szinte csak a dekoráció maradt. Estére kicsit lehangoló látványt nyújtott a kifosztottság, de hát ennek csak örülhetünk, hisz az iskola is, és az óvoda is szép bevételhez jutott...

A mi osztályunk egy ún. Kinderkaufladen-t (gyerekek boltját) csinált. Egyik anyuka varrt egy hatszögletű sátrat hozzá vezető kis alagúttal. Az osztályterem bejáratától ezen az alagúton át a gyerekek eljutottak a sátorba, ahol kis polcokon álltak a portékák. Részünkről a dióhéj babák és hajók, de voltak még pl. kicsi, házilag főzött szappanok, pici selyemzacskók pár szem ásvánnyal vagy üveggolyóval, színes hímzőfonallal golyóstollbetétre kötözött lúdtollak, méhviasz gyertyák, dióhéj tűpárnácskák, kis jegyzetfüzetek csodaszép aquarell borítóval... Az ifjú vásárlók kettesével mentek be, természetesen felnőtt befolyása nélkül választhatták ki a megvásárolni kívánt árukat, és odakint a pénztárnál fizettek a kis kincseikért. Láthatólag nagyon élvezték, bár az odabent eltöltött időből arra következtettünk, hogy nem könnyű eldönteni, mit is válasszon az ember :-)... A standunk, ahol a kerti zászlókat árultuk, nem volt sikeres. Az anyaghasználattal már korábban is kritikus voltam, de úgy látszik, a vásárlók is hasonlóképp gondolkodtak...

Kezdéstől a zárásig ott voltunk, de úgy elrepült az idő, hogy észre sem vettük. Ettünk nagyon finom gulyást és töklevest, sütiztünk is kellemes zongoraszó mellett, meghallgattuk a tanár-szülő kórus előadását, és beszélgettünk kedves ismerősökkel. Ákos és Enikő úsztatott gyertyát vízen, ettek mézeskalács cserepet a boszorkány házáról, természetesen bevásároltak a gyerekek boltjában, játszóházaztak és tomboláztak is. Megismerkedtünk egy kedves magyar hölggyel is. Éppen az évszaktündéreket árusító asztal előtt álltunk, amikor is ő, mint eladó, megszólított minket, természetesen magyarul. Már több éve jár a ravensburgi Waldorf iskola bazárjára (meg még máshová is Németországban). Kolozsvárott él, a lányai ott végeztek szintén waldorfban. A virágtündéreket szorgos magyar kezek varrogatják, és sok-sok évszakasztalra jutnak el Európa-szerte. :-)

Amin jót mosolyogtunk: Egyik épületből a másikba éppen a legnagyobb hóesés közepette futottunk át. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, és alighogy kiléptünk az ajtón, Enikő iszonyú kétségbeesett sírásban tört ki. Fogta az arcát, először még azt hittem, valamiképp megsérült, vagy valaki véletlenül megütötte. De nem ez történt, hanem egyszerűen az arcába hullott hópelyhektől pánikolt be... Látszik, hogy régen volt már részünk igazi havazásban. Sőt az is lehet, hogy Enikő, a maga kis 4 évévvel még nem is tapasztalt ilyesmit, vagy nem emlékezett rá, ezért ijedt meg ennyire... :-)

Érzelmileg, és egyébként is teljes a káosz mostanság az életünkben... Sokat tanulunk, erősödünk nagyszerű emberek hatalmas bánata vagy öröme által, és ez jó.

Rengeteget alkotunk, ami megint csak nagyon feltöltő tud lenni. Elérkezett az adventi bazár napja, ma estére minden a helyére került, ünnepi díszbe öltözött az iskola. Fájó szívvel, de sikerült az alkotott, nagy odaadással készült manóktól, babáktól búcsút venni, és útjukra engedni őket, hogy holnap szerető kis gazdákra találhassanak :-). Szerintem nagyon szép lett minden, de hát elfogulatlanság nélkül nem tudok nyilatkozni... ;-)

Az osztályban, Ákoséknál krízis van kialakulóban. A mi családunkban már-már rajongásig imádott osztálytanító elkövetett valamit, ami igaz, hiba volt, de hát emberek vagyunk... Viszont néhány szülőben (akiknek már eddig is szálka volt a szemükben ez a nagyszerű tanár) a konkrét eset hatalmas felháborodást váltott ki, nekiestek ezer körömmel, támadják, furkálják, szerintem nagyon nem intelligens módon kezelik a helyzetet (előfordult, hogy a folyosón szembejőve nem köszöntek neki, levegőnek nézvén - na ez már a bunkóság kategóriába tartozik...). Egyszóval kettészakadt az osztály, gyerekek nem, csak mi szülők. A mi "oldalunk" (hú, ez így elég csúnyán hangzik) annyira megbízik Herr K. szakmai tudásában, annyira elégedett a munkájával, a hozzáállásával, hogy melléálltunk. Látjuk, mennyire imádják őt a gyerekek, és elsősorban az ő szempontjukból fontos, hogy ne olyan véget érjen a történet, hogy az agresszíven, nagy hanggal fellépők eltávollítsák a tanítót az osztályból... :-Harcolunk, ha kell, de mindenekelőtt békés, és okos taktikával védelmezünk.

Aztán ha már a konfliktusoknál tartok, akkor megemlítem, hogy a házmester nénivel is volt némi nézeteltérésünk. Kicsit elegünk lett abból, hogy megköveteli, hogy mi létezzünk a házért, és ne fordítva. Nem vagyunk hajlandóak 10 centivel a föld fölött lebegve felmenni a másodikra, nem akarjuk a bicikliket a hátunkon cipelve betenni a tárolóba, és a virágainkkal sem szándékszunk megbeszélni, hogy a folyosón ne hullassanak el évi három levelet. Mert kifogásolta, hogy sárdarabok vannak a lépcsőházban, a biciklitárolóban, utóbbi ajtaján nagyítóval látható egy darab keréknyom (hozzáért a gumi). És hogy mindent neki kell takarítania... Csak éppen azt felejti el, hogy a munkájáért elég keményen megfizetjük, és soha nem rójuk fel neki, ha éppen a férjével ordít, meg cigaretta füsttel fújja teli a pincét. Tudom, tudom... a társasházban ezeket a dolgokat el kell viselni, ezzel jár. Rajtunk nem múlik, mi eddig is rendes közösségi tagként éltünk, csak bosszantó, hogy még így is mi vagyunk fekete bárányokká minősítve.

Hogy valami pozitív kerüljön a végére, felteszek az alkotásaink közül párat :-) (kisebb marokbabákról/manókról sajnos nem készült kép, a kerti zászló meg olyan hosszú, hogy fotózhatatlan lakáson belül, egyébként valami ilyesmi)

Késő őszi, erdei séta

Fertőzés

Amikor Ákos még otthon járt óvodába (állami, nagyon szuper óvónénikkel), borzasztóan haragudtam, hogy a gyerekek rendszeresen vitték magukkal saját játékaikat. Nem egyszerűen az alvós kis állatkáikat, babáikat, hanem mindent, amit el lehet képzelni. És persze "fertőzték" meg egymást az ilyen-olyan játékőrületekkel. Mert persze ők gyerekek, és minden megtetszik, és minden kell, ami Pistikének/Julikának is van... Volt kisautós korszak (de persze csak és kizárólag Hotwheels), Lego lovagos, meg Transformers-es, és a "kedvencem" a Lego Bionicle (fogalmam sincs, jól írtam-e a neveket), kislányoknál meg gondolom a szokásos Barbi baba, póni mánia. Még most is kiráz a hideg ezektől a játékoktól, meg attól, hogy mennyit hallgattuk: "én is AKAROK", vegyetek ezt, meg azt... Aztán megelégelve az egyre durvábbá váló, oviba beáramló játékáradatot, egy szülőin én felvetettem, mi lenne, ha betiltanánk azt, hogy a fél gyerekszobával érkezzenek reggelente a gyerekek. A célom az lett volna, hogy maximum az alvósállat maradjon, de néhány szülői ellenállásba ütközve olyan kompromisszum született, hogy alvósállat plusz még egy dolog. Jobb lett a helyzet, de persze még mindig nem ideális, és továbbra is fennmaradt az alapvető probléma (nekem is kell szindróma)... Ráadásul állandóak voltak a konfliktusok is, mert kisebb-nagyobb balesetek következtében ugye elengedhetetlenül mentek tönkre dolgok, tört le ez-az, vagy éppen tűnt el valami.

Aztán itt a német oviban, suliban ilyen probléma már fel sem merült, mert nyomát sem láttuk a játékbevitelnek (még alvósállat sincs, mert nincs oviban alvás hehe :-)). Enikőéknél olyasmi előfordul, hogy valaki szeretné megmutatni mit kapott szülinapjára, de tényleg csak bemutatás szintjén, reggel beviszik a gyerekek a dolgot, mindenki megcsodálja, aztán anyuka/apuka viszi is el magával. Így tettünk mi is, mikor Eliza babát okvetlenül az óvónéniknek is meg kellett ismerniük :-). Ákoséknál az iskolában viszont mostanság, pár hónappal ezelőtt, elkezdődött egy hasonló játékőrületes időszak. Kevésbé durva, meg persze ők a koruknál fogva már nem követelőznek, és a játékok milyensége sem kifogásolható (az áruk viszont, hmmm...). Viszont azzal már biztosan nem lesz gondunk, hogy a karácsonyi ajándék ötletét kigondoljuk. ;-) Most éppen Diabolo-zás örvend nagy népszerűségnek, és az ügyesebbek már egész jól zsonglőrködnek vele. Volt még dominózás (kígyóépítés különböző alakzatokban, majd eldöntés), aztán a Kapla nevű építőjáték és a golyópálya (utóbbiak a suliban vannak, nem a gyerekek vitték). Ákos mindig résztvesz ezekben, itthon lelkesen mesél, és persze sóhajtozik időnként, de jó lenne, ha a Jézuska diabolót hozna :-) ;-)

Ha már az a bejegyzés címe, ami... akkor megemlítem azt is, hogy az óvodában éppen szamárköhögés és mumpsz járvány van. Persze mi extrém kivételnek számítunk az oltásainkkal, néznek nagyot, mikor mondom, hogy mindkettő ellen beoltják a magyar kicsik nagy részét. És még jobban elképednek, mikor elmesélem, hogy tizenakárhány kötelező oltás van, aminek elmulasztása esetén keményen megróják a szülőket... :-/

Iskolai ünnep képekben

"Laternenfest" az oviban

“Licht in der Laterne
ich geh mit dir so gerne.
Rotes, grünes, goldnes, Haus!
Lichtlein, Lichtlein geh nicht aus.“

November tizenegyedikéhez, Szent Márton-naphoz közeledvén az óvodában tegnap tartottuk az ún. Laternen- und Zwergenfestet (lámpás felvonulás, a fény elvitele a törpéknek, manóknak).

Hagyományosan az óvodások, és az iskolában az első-második osztályosok ünnepelnek, és tudják, hogy az adakozás az ünnep fő gesztusa. Az óvodások az ember által meggyújtott fényt viszik ki lámpácskáikban a sötét erdőben lakó törpéknek. A kisiskolások is megteszik ezt – hiszen ők még eléggé közel vannak a manók és tündérek világához –, de ők már meghallgatnak Szent Márton életéből egy-egy történetet, végignézik a nagyobbak által bemutatott Szent Márton-játékot, és ami a legfontosabb: a szülők sütnek egy-egy Márton-napi kalácskát, vagy kenyérkét a gyerekeknek, és azt az ünnepség végén mindenki megfelezi valakivel.

Az előkészületi időben folyik a lámpások elkészítése a gyerekek festményeiből: minden reggel egyetlen új lámpás egyetlen kis fényvívőnek. És természetesen az ünnephez kapcsolódó dalok éneklése, hogy a fény szép énekszó kíséretében érhessen el a céljához :-).

Az óvónénik előadtak egy bábjátékot is (Laternenmädchen), ami egy kislányról szól, akinek lámpásából a fényt a szél kioltja. Útja során próbál találni valakit, aki újra meggyújtaná, de sem az erdő állatai, sem a házikójában szövögető anyóka, sem a suszter, sem a labdájával játszadozó fiúcska nem tud neki segíteni, mígnem elér Napanya országába. Leheveredik, a fárasztó út után elalszik, közben pedig ismét feléled a fény a lámpásában. A visszafelé úton aztán segít a sötétben megkeresni a kisfiú elgurult labdáját, a suszter kályhájába meleget varázsolni és az erdei állatoknak a fagyos éjszakában tüzet rakni, ahol átmelegedhetnek.

Szeges-kukoricás papírhenger

Felteszem ide, hátha más is olyan jópofának találja, mint én, hátha ötletül szolgál, akár egy szülinapi gyerektársaság lekötésére is... Ákos egy ilyen alkalomról hozta haza magával (a meghívón olvastuk, hogy lehetőség szerint vigyen mindenki magával kalapácsot, meg is mosolyogtuk...). Itthon meg nagy sikere volt, még mi felnőttek is eljátszadozunk vele :-). Nem kell hozzá más, mint egy hosszú kartonhenger (végei lezárhatók), szegek, kukoricaszemek és egy kalapács. Spirál alakban bele kell verni a nagyméretű szegeket, a kukoricaszemeket (lehetőleg jó sokat) pedig belezárni a henger belsejébe. Ha készen van, lehet forgatni és hallgatni a szegek szárán lefelé szép lassan "bukdácsoló" magok kellemes csengését. Én soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szép hangok keletkezhetnek ezekből az egyszerű dolgokból :-o

Mindig történik valami...

Két régebbi bejegyzésemre hivatkoznék vissza. Egyik itt (3.pontot kell olvasni), a másik pedig ott (a képet kell nézni). Na, ez így jó zagyva egyenlőre, mert miért is függ össze a két dolog...

Tegnap az történt, hogy ismét a kórház ambulanciáján kötöttünk ki (hm, egy éven belül már harmadszor), mert Enikő nem a rendeltetésének megfelelően használta a belinkelt képen látható golyós számolót. Neeeeem, nem lehet igaz... ugye nem igaz, hogy ugyanaz a sérülés három hónapon belül megismétlődik, és újra mindent át kell élnünk???? A kórházat, műtétet, gipszet...

A kisasszony szép csendben játszott a gyerekszobában, én a konyhában tettem-vettem. Egyszer csak velőtrázó visítás, sírás a szoba felől, én berohantam, láttam, hogy Enikő a padlóra fektetett számolón ül. Mondja láthatóan nagy fájdalmak közepette, hogy beszorult az ujja. Kiszabadítottam, az ujja lila/vörös, benyomódott, görbe... Nem volt szép látvány, és bár nem szoktam, de most rendesen bepánikoltam, ordítottam magamon kívül, hogy miért csinált ilyen hülyeséget (azóta is utálom magamat...). Ugyanis csúszdázni próbált az összecsukhatós golyós számolón, ami persze a súlya alatt csukódott össze, és szorította be a kapaszkodó ujjacskát (a nyáron törött jobb középső melletti gyűrűset).

A kezdeti pánik után Enikő folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő nem megy kórházba, nem fáj az ujja, alszik egyet, és már meg is gyógyul... Tényleg aludt másfél órát, majd ébredés után az ujját megszemlélve már nem is tűnt olyan vészesnek, csak piros volt és kicsit duzzadt. Viszont a müzlijét nem volt hajlandó jobb kézzel enni, meg igazán mozgatni sem a sebesült végtagot. Így gyors döntés után mentünk a kórházba. A hosszas várakozás közben már láttuk azért, hogy nem lehet nagy vész, mert a váróban lévő könyveket jó kedvvel és ami fontos, két kézzel lapozgatta. Aztán sorra kerültünk, a doktor össze-vissza nyomogatta, nézegette, kérdezgette fáj-e itt vagy ott, tud-e tapintani stb. Magabiztosan mondta, hogy nagyon nagy valószínűséggel nincs eltörve, de a magunk megnyugtatására kérhetünk röntgent. Vagy dönthetünk úgy, hogy egy-két napon keresztül figyeljük, és bármi gyanús, vagy éppen fájdalom lép fel, azonnal jövünk vissza. Utóbbit választottuk, lévén, hogy pár hónappal ezelőtt kétszer is volt röntgenvizsgálat, nem szívesen tettük volna ki ismét sugárzásnak ezt a kicsi lányt... Főleg, hogy a doktor elég biztosan állította, hogy nincs törés! Így most várunk és figyelünk, meg bízunk abban, hogy nincs semmi baj. Úgy tűnik, tényleg nincs, az éjszaka nyugodt volt, ma reggel is vidáman ébredt, tud fogni/szorítani, nincs fájdalom... Hurrá!!! :-) :-)

Első hó

Persze a három fokban olvad, de reggel igencsak meglepődtünk a korán jött tél miatt. Október ide vagy oda, most nem bánnám, ha akkora mennyiség esne, hogy lehetne szánkózni, nagyokat játszani a hóban...

Mostanában egyre gyakrabban fogad ez az idilli kép a szobába lépve :-). Ákos olvas Enikőnek. Persze nem az "Ezüsthegedű"-ből, az még túl bonyolult lenne egy kezdő olvasónak, de az "Anna, Peti és Gergő" e célra igazán ideális, Enikő pedig borzasztóan élvezi .

Egyébként most egy hét őszi szünet van az iskolában és az óvodában, az időjárás a hosszú kintléteknek nem igazán kedvez (szinte szünet nélkül esik az eső és ráadásként még hideg is van), így muszáj egész napos benti elfoglaltságról gondoskodni. Szépen eljátszanak együtt, de valami biztos, hogy mindig közbejön, amin össze lehet kapni. Pl. mert Enikőnek eggyel több kockája van, vagy Ákos repülője jobban repül, vagy csak úgy egyszerűen idegesíti a nagyfiút, hogy állandó kis pulikutyája van, aki nemcsak hogy mindenhová követi, hanem még minden egyes mozdulatát is utánozza :-). Igyekszem nem beavatkozni a konfliktusokba, intézzék el maguk. El is intézik... úgy, hogy Ákos bezárkózik a szobába, Enikő, mint kívülrekedt pityereg kicsit, majd öt perc múlva már ismét együtt tesznek-vesznek, szent a béke köztük :-).

Ismét játszom :-)

Engem sem került el a mostanság terjedő blogos játék (nem fogom a pécézés szót használni, mert nekem kicsit negatív csengésű, itt pedig erről szó sincs...) Nem rajongok ezekért a piramisjátékszerű dolgokért, kicsit erőltetettnek és műnek érzem őket. Persze sokkal inkább idegesítenek azok a körlevelek, amik naponta tizesével érkeznek email-ben, és még x embernek kellene őket továbbítanom, mert ha nem, akkor ez meg ez fog történni... Na, de nem akarok negatívkodni, és megsérteni sem senkit, meg egyébként egész jó ötlet ez a "tudjunk meg egymásról kicsit többet"... :-)

A játékszabályok:

1. Linkeld be a blogodba azt, aki a játékba invitált!

2. Ossz meg magadról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi!

3. Válassz ki 7 embert, nevezd meg őket és linkeld be a blogodba!

4. Egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukban, hogy irány játszani!

Köszönöm ritarozinak és Pocaknak, hogy rám is gondoltak! :-)

És a hét dolog, ami egyáltalán nem különleges ;-):

1. Nagyon halogatós típus vagyok, szinte száz százalékban mindent az utolsó pillanatra hagyok. Valamikor a főiskolás években gyökerezik ez, amikor is a vizsgákra való felkészülést általában a vizsgák előtti utolsó öt napba sűrítettem bele. Nem is lenne ezzel olyan nagy baj, ha nem okozna idegbajt és kapkodást a dolog...

2. Valamikor iszonyatosan pedáns voltam. Már gyerekkoromban is a tolltartómban színek szerint, nagyságrendben voltak a ceruzák, kínosan ügyeltem a füzeteim/könyveim, ruházatom tisztaságára, a szobámban soha nem volt rendetlenség és nem emlékszem, hogy valaha valamit is elhagytam a dolgaimból vagy bármit is elfelejtettem volna. Aztán ez szép lassan (vagy egyik napról a másikra :-)??), a családalapítással elmúlt, ma már nem zavar a rendetlenség magam körül (persze ideig-óráig), gyakran elhagyok ezt-azt, arról nem is beszélve, hogy mindent fel kell írnom, mert különben elfelejtem... Mondhatni kicsit szétszórt lettem, de igyekszem ám nagyon!!!

3. A mai átlaghoz viszonyítva nagyon korán lettem feleség és anya, amikor Ákos született 23 és fél éves voltam.

4. Jó emberismerőnek tartom magam, eddig még soha nem csalódtam ebben a tulajdonságomban.

5. Nagyon szégyenlem magam emiatt, de bevallom, egyáltalán nincs honvágyam. Jó évente néhányszor hazalátogatni Mo-ra, de a köztes időkben nem jön rám vágyakozás a hazám után... (irul-pirul)

6. 20 éven keresztül, megszakítás nélkül jártam iskolába (nem a bukások miatt :-)), a vége felé mindig mondogattam, hogy egy életre elég volt, de most mégis szívesen tanulnék valamit... Legszívesebben tanárrá/tanítóvá képezném át magam, de azt hiszem, ez már csak álom marad.

7. Nagy bánatom, hogy nem tudok hangszeren játszani. Ez teljesen kimaradt az életemből, és fogalmam sincs, hogy felnőtt korban lenne-e esélyem arra, hogy akár csak valami minimális szinten is megtanuljak bármin játszani. És úgy irigylem azokat a családokat, ahol esténként vannak nagy együtt zenélések/éneklések...

Akikről én is szeretnék 7 dolgot olvasni (húúúú, nem könnyű válogatni, mert már igencsak elterjedt a játék):

Márta

lele

kat

kanya

bea

Meli

gemelcsi