Pénteken voltunk az ún. waldorf "felvételin" az iskolában. Izgulnivalónk nem nagyon van, mert nincs akkora túljelentkezés, hogy ne lenne Enikő helye biztos az induló első osztályban, már csak azért sem, mert az ide járó waldorf ovisok egyébként is elsőbbséget élveznek. Inkább kiváncsisággal vegyes izgatottsággal bandukoltunk hármasban az iskola felé... na meg kicsit szomorkásan is, hogy így szalad az idő, és a kicsi babánk is iskolás lesz. :-(

Annak idején Ákos w. felvételijére, 2007 márciusában, még Magyarországról utaztunk ide. Aztán a nagy nap reggelén Ákoson kijöttek a bárányhimlőpöttyök, így sajnos kimaradtunk az egészből. Kaptunk ugyan pótidőpontot nyárra, de akkor csak két kis felvételiző volt, az egész teljesen másként zajlott, mint egy igazi, csoportos felvételi. Végülis otthon, a nemesvámosi waldorf iskolába is jelentkeztünk (nem volt biztos a költözés), így belekóstolhattunk, hogyan ismerkednek először a leendő kis elsősök majdani iskolájukkal.
Volt összehasonlítási alap, és hát annak ellenére, hogy az is ez is waldorf, nagy volt a két "ceremónia" közti különbség. Őszintén szólva sokkal jobban tetszett a magyar verzió, ahol is a gyerekek együtt mentek be a majdani tanítójukkal és egy fejlesztő pedagógussal a terembe, ott mesével, sok játékkal, énekkel töltöttek el egy órácskát, miközben egyáltalán nem érezték magukat feszélyezve, vagy vizsgáztatva. Miközben ők bent voltak, mi szülők ismerkedtünk egymással is, és egy 6-8 szemközti beszélgetés keretében az iskola egy pedagógusával is.

Ez utóbbi itt sem történt másként, volt beszélgetés is (Ákos kézimunka tanárnőjét "kaptuk":-)), annak ellenére, hogy rólunk, mint szülőkről már szinte mindent tudnak ;-), meg nagyjából mi is mindent, ami a sulit, a pedagógiát illeti... A szülői kör is szinte teljesen ismerős volt, vagy iskolából, vagy óvodából, akik pedig "kívülről" jönnek, azokat teljesen külön menetben, külön időpontban felvételeztetik.
Amikor megérkeztünk, és a kölcsönös üdvözlések után a gyerekeket a tanító (nem a leendő osztálytanító) maga köré gyűjtötte, könnyes szemmel integettünk Enikő után... a következő pillanatban meg elámultunk, mert mi is be lettünk terelve a terem hátsó felében álló széksorokhoz, hogy figyelemmel kísérhessük gyerekeink legeslegelső iskolai óráját. Jó sok szülő, iskolaorvos, fejlesztőpedagógusok, sőt még az óvónénik is... hát én sajnáltam a gyerekeket, hogy ennyi ember előtt kell bármit is produkálniuk, legyen az csak egy játékos együttlét, akkor is... Végig érezni lehetett a gyerekek megilletődöttségét, a szülők feszültségét, és ha én lettem volna kis hatéves, nagyon zavart volna a folyton jegyzetelő szakembergárda is :-). A tanítónő mesélt egy állatos mesét a padban ücsörgő, többé-kevésbé figyelő kicsiknek, majd beszélgettek a történetről, mozgásos feladatokkal utánozták az állatokat, végül rajzoltak hullámokat, csigavonalat belülről kifelé, kívülről befelé kanyarogva, majd egy komplett képet színes krétákkal. Kb. egy fél óra után mi szülők kijöttünk a beszélgetésekre, a gyerekek maradtak még játszani, ugrókötelezni. Ekkor már csak a tanítónő és az iskolaorvos maradt bent, kívülről, a zajokból ítélve hallhatóan felszabadultabb hangulat uralkodott, mint előtte :-). Enikő jól érezte magát, és persze a kis iskolás ízelítő után méginkább várja a szeptembert.

Valami miatt az, hogy ki az éppen az évi elsős osztálytanító, mindig csak az utolsó pillanatban, valamikor augusztus-szeptember tájékán derül ki, illetve válik nyilvánossá. Most az a hír járja, hogy a jelenlegi nyolcadikos osztálytanítónő nem kívánja kivenni szeptembertől az egy éves pihenőszabadságát, így ő fogja vinni a kicsiket. Ha tényleg így történik, annak igazán fogunk örülni, hisz nagyon jó tanító hírében áll, kedves, szimpatikus, a tanítványai is kedvelik... mi kell ennél több!