Lacival tegnap felidéztük, hogy amikor kisiskolások voltunk, mennyire nehéz volt egy-egy hosszabb szünet után ismét suliba járni, már az előző néhány napban valósággal "fájt" a tudat, hogy nincs mese, menni kell... Pedig mindketten nagyon jó tanulók voltunk, különösebb gondokkal nem küzdöttünk, barátaink is voltak. És valahogy mégis.

Ákosnál meg azt látjuk, hogy a két és fél hetes pünkösdi szünet utolsó napjaiban számolja, hogy mennyit kell még aludni, vasárnap reggel boldogan sóhajt fel, hogy végre holnap suli, és hétfőn reggel hétkor lelkesen ugrik ki az ágyból, mert végre eljött a várva várt kezdés... Lehet hogy még a kezdeti lelkesedés? Igen, elképzelhető... De én inkább azt látom, hogy egyszerűen szereti az iskolát "szőröstül-bőröstül", élvezi azt amit ott csinálnak (na jó, az euritmiát nem annyira ;-)) és nem éri semmiféle stressz, ami visszafogná a lelkesedését (gondolok itt pl. az osztályzásra, ilyen-olyan fekete pontokra/csillagokra). Öröm volt hallgatni délután a beszámolóját arról, hogy milyen jót beszélgettek reggel az osztálytanítóval a szünidei élményekről, hogy milyen jól ment a furulyázás, hogy a számolánál többször is ő mondta a helyes megoldást, és milyen jó volt a szép napsütéses időben, együtt a kertben elfogyasztani a tízórait... Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy akkor is milyen jó helyen tudhatom a gyermekemet, amikor nincs velem :-))).