Az ominózus nyári koccanásom után (itt írtam róla), mint anno említettem is, nem hívtunk rendőrt, nem töltöttünk ki betétlapot (vagy mi a csudát), nem csődítettünk össze szemtanúkat, még azt sem tisztáztuk, ki mit követett el, ki volt a hibázó fél. Egyszerűen egy darab papírra felírtam a rendszámot, a felelősségbiztosítónkat és a biztosítás számát, meg a szokásos nevet, címet és telefonszámot. Mivel sem a bácsi, sem a biztosító nem jelentkezett, mi abban a tudatban éltünk, hogy jelentéktelen volt a kár, talán úgy adódott, hogy azt még "lenyelte" a károsult. Álom, édes álom... Egészen december végéig fel sem ébredtünk belőle. Akkor ugyanis jött a biztosítótól a következő évi tarifáról szóló értesítés. A második abban a hónapban. És ez vált gyanússá. Hogy mi a fenéért emelnek kétszer díjat. Aztán telefonon érdeklődtünk, és elmondták, hogy az első levél a szokásos átárazás, a második pedig a káreset miatti kategória (bonus-malus) visszaesésünk. Hoppá. És itt jön a számunkra már-már felfoghatatlan bizalom kérdése (minden irányba). Egy biztosító úgy kifizet kárt, hogy semmi bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy
- egyáltalán megtörtént-e az eset,
- azokkal történt-e, akik ott voltak,
- az a kár keletkezett-e az autóban,
- akkora mértékű volt-e a kár, mint amennyit a számla mutat (ha egyáltalán van számla),
- az-e a felelős egyáltalán, aki,
és még sorolhatnám a rengeteg kérdést, ami kavarog bennünk. De az elképesztő számunkra, hogy telefonos bemondásra, a másik fél egyetlen elismerő szava, vagy aláírása nélkül kárkifizetés történik, és mindenki mindenkiben kétkedés nélkül bízik, és minden szavát elhiszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése