Ha autóba ülünk (nem fordul elő olyan gyakran), és nem én vezetek, akkor általában, ha nem is veszekedés, de rövid mosolyszünet és "hagyjálbékén" hangulat áll be, mire a célunkat elérjük. Ne firtassuk az én vezetési képességeimet (lsd. pl. júliusi bejegyzések közt egy koccanás :-)), mindenesetre a szám folyton jár az anyósülésben, mert nem bírom megállni, hogy ne szóljak bele folyton Laci ténykedésébe. Szégyenlem magam, amiért nem tudok e téren száz százalékig megbízni a férjemben, és nem bírom biztonságba érezni magam mellette. Egyszerűen nem megy, hogy befogjam a számat, és mondjuk élvezzem az elsuhanó táj látványát és kellemesen eltársalogjak. Ehelyett utasítgatok, figyelmeztetek, vészmadárkodom... "Piros a lámpa!" "Lakott terület..." "Lassíts!" "Gyorsíts!" "Vigyázz, padka, húzódj beljebb!" "Fééééék!" "Két kézzel fogd a kormányt!" "Be van kapcsolva a fényszóró?" "Vigyázz, gyalogos!" Ezek a leggyakoribbak, de ha összegyűjteném az összeset, igencsak hosszú lista kerekedne ki. Ja, és mellette még a GPS-készülék funkcióját is betöltöm és irányítok (pont ma kaptam meg egy eltévedés után, hogy már programot kellene cserélni bennem :-D)
Na szóval biztos szörnyű vagyok ilyenkor, már gondoltam rá, hogy a csomagtartóban kellene utaznom, vagy legalább hátul a gyerekek közt bekötözött szemekkel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése