A gyerekek gyógyulófélben vannak, én "jó" szokásomhoz híven szuggerálom magamba a vírusocskát, egész nap a gyomromra figyeltem, vajon érzek-e már valamit (egyébként némi tapasztalattal a hátam mögött azt kell, hogy mondjam, ezt a hányós-hasmenős nyavalyát sem fogom megúszni, csak idő kérdése :-(... ).
A hétvégi gyönyörű tavasz után mára annyira, de annyira szürke napra ébredtünk, hogy a rosszkedv magától értetődő volt... Hát még amikor az iskolába menet (hogy bejelentsük Ákos távolmaradását), a látvány, ami fogadott... majdnem elbőgtem magam! A gyönyörű (hófehér és bordó színben pompázó épület) hosszanti homlokzatát a hétvégén a huligánok végigfröcskölték, öntötték valami barna trutyival. Elszomorít, felháborít, és mint odajáró gyermek szülője még a pénztárcámat is érinti... :-((( Fel sem fogtam még, és el fog tartani pár napig, míg nem e körül forognak a gondolataim. És álmomban nem gondoltam, hogy Németországban ilyesmi előfordulhat (pedig már rég rájöhettem volna, hogy itt sincs másként az élet... csak bíztam benne)!
Az óvodában az óvónéni lelkesen mesélte, hogy a "Spielgruppe"-ba jár egy testvérpár, akiknek az anyukája magyar. Megígérte, ha mindketten látókörében leszünk, összeismertet minket. Aztán erre nem volt szükség, mert másnap reggel, mikor megérkeztünk az oviba, és vetkőztettem Encit, kijöttek a kispajtásai a folyosóra. Egy kicsit távolabb a másik csoport ajtaja előtt egy anyuka szintén a kislányát készítette elő a szokásos reggeli rutinnal. Az egyik kisfiú odaszaladt hozzájuk, és újságolta nekik, hogy Enikő is megérkezett hozzájuk. Az anyuka az Enikő névre felkapta a fejét, és kérdezte, magyarok vagyunk-e. Merthogy ő igen, magyar anyanyelvű, a második keresztneve neki is Enikő, két kislánya van, 12 éves korában, a szüleivel költöztek No-ba és a férje német. Beszélgettünk pár szót, és lehet, hogy nekem kellett volna kezdeményezni, de ő nem váltott át magyarra és a gyermekeivel is németül beszélt (azt nem hinném, hogy elfelejtette az anyanyelvét :-)), és én, mint "egyjótmagyarulbeszélgetésre" szomjazó egyén csalódott voltam kicsit!! ;-)
2 megjegyzés:
Én még egy magyarral sem találkoztam itt. Pedig hegyezem a fülem. És igen, nem azért jöttünk ide, mert itt a Kánaán. Mondjuk, én néha még arra is gondolok, hogy tényleg, mit is keresek én itt? :) Gondolom, majd elmúlik. Mindenesetre, örülök, hogy legalább így, virtuálisan Rád találtam. (Ma elküldtem a Kindergeld-hez szükséges cuccokat, kösz a segítséget.)
Ja, és nem tudom elképzelni, hogy valaha is ne magyarul szóljak a gyerekekhez.
Ó, Márta, nagyon szívesen segítek!!!! Csak kérdezz bátran! Tudom, annak idején mennyit jelentett (volna), ha valaki időnként felvilágosított, iránymutatott, vagy egyszerűen csak bátorított...
Magyarokba mi pl. mindenhol "belebotlunk". Eddig nem volt olyan kirándulásunk, ahol minimum egy magyarral nem találkoztunk volna (pl. tegnap is Mainau-n :-).
Megjegyzés küldése